Polcológia

Rendszeres olvasója vagyok egy zenekritikus blogjának, amelyben nemcsak zenekritikákat találok (ezek sem elsősorban hivatalos értelemben vett kritikák), hanem művészettel kapcsolatos "privát" bejegyzéseket. Általában figyelmemre  (ha nem is mindenkiére!) méltó rövidebb bejegyzések. Örülök, ha általam látott kiállításokról a blogger is elmondja véleményét, ami nem mindig azonos az enyémmel, még jobban szeretem, ha friss olvasmányáról ír, és ámulva olvasom, mennyi helyen járt, mit látott, és eddigi élete során milyen hangversenyekre volt alkalma eljutni. Megbízom értékítéletében.

A napokban (már vártam is!) röviden összefoglalta, mit gondol az üggyé terebélyesedett vígszínházi esetről.

Bejegyzését elolvasva leginkább az döbbentett meg, hogy az addig itt szokásos 4-5 kommenttel szemben most oldalakon keresztül áradnak a hozzászólások: 67 hozzászóló általában többször kapcsolódott a vitába két napon keresztül. "Minden csoda három napig tart" - szokás mondani, ez valóban, itt is érvényesült.

Politikai cikkek végén elborzasztó kommentekhez szerencsére nem volt hasonlítható e hozzászólások stílusa, mégis megdöbbentett, hogy a "szövegösszesben" ilyen kitételek is előfordultak - vagy a cikkírót vagy az előző hozzászólót minősítve: "ordenáré büdös paraszt" vagy "botfülű dühöly". Vagy éppen akiről szó van, E. E.-ről keresetlenül ennyit ír egy érdekes nicknevű: "nárcisztikus cihopata [sic!] ez a nő"

És persze az is kiderült, hogy némely hozzászólónak fogalma sincs, hogy mi az a hely, ahova, s kinek a véleményéhez szól hozzá: a bloggert négyféle keresztnévvel is illetik... valamint:  "én még sohasem hallottam F.M.-ról".

A kommentelési szokás itt is megtapasztalható volt, hogy belekeveredett a közélet legaktuálisabb témája: a koronavírus, és itt is elmaradhatatlan volt Soros, és a politikai háttér (?) sejtetése.

A 22 oldalnyi kommentáradatból azért ki lehet vonni az esszenciát, mégpedig egy-egy véleményt idézve: 

„egy ilyen elengedjük a kezét jelenség kezd a szemünk előtt kibontakozni”

„virtuális lincselés”

„lövészárkos hiszti”

„Talán jobb lenne, ha visszakerülne a szájkosár sokakra, mert minél inkább habosítják, annál több kávét fognak legurítani mások”

A témától (Vígszínház) függetlenül pedig rátaláltam két nagyon jó megfogalmazásra a "kommentelés" mibenlétéről. Az első megfogalmazó, aki kívülről nézi a dolgot:

Az „én most jól megmondtam érzésnél jobb nincsen. Elértek vele valamit? Igen. Öncélú, nárcisztikus önmegvalósításuk netovábbját. Ezt kocsmák asztalánál, haveri körökben megtehették volna. De itt, de itt kell bármit írni bármilyen stílusban, mert 10 másodperc hírnév mindenkinek jár. Ugye, de jó érzés? Maradok tisztelettel”

A második, aki belülről magyarázza el ugyanezt: 

„az ilyen posztoknak épp ez a lényegük…ott aztán vitába szállnak vele, leanyázzák, támogatják miegymás, ez a dolog lényege, természete. Itt is ez történik, nem kell ezen meglepődni.”

Végül, visszatérve a színházhoz, az "ügyhöz, hadd álljon két mondat két színházlátogató kommentelőtől:

„Szomorúvá tesz, ahogy a dolgok történtek, nemcsak az igazgató, a közönség, a társulat, minden ki lett végezve.”

[E. E.] nem jött rá, hogy a világot nem uralni kell, hanem lebegni benne mindenkivel.”

 

Komolyan kell-e venni egy szappanopera sztereotípiáit egyes társadalmi csoportokról, intézményekről?

Egyrészt bizonyára igen, hiszen maga a műfaj egyik jellegzetessége, hogy panelekből épül föl, s lám, a könyvtárospanel most ilyenre sikeredett.

Annyira azért mégsem, hogy  egyből  ellenakciót kellene szerveznünk a könyvtároskép „javítására”.

 Lehet, hogy ismét túlreagáltuk a sorozat egyetlen epizódját?

Művelődésszervező végzettségű fodrászom másképpen látja e szappanopera tükrét a könyvtárral kapcsolatban. Azt mondja - mint rendszeres nézője a sorozatnak - , igaz, hogy ez az epizód nem tette vonzóvá úgy általában a könyvtárost, azonban azt lehetett eddig leszűrni a könyvtárról, hogy az JÓ HELY. A sorozat pozitív figurái, főként a fiatalok igen gyakran járnak könyvtárba, az élet fontos eleme, terepe (annak ellenére ugye, hogy most itt hivatkozhatnánk a nemrég is előcitált statisztikai adatra: a lakosság 16%-a könyvtári tag)!

 Az a jelenség veszélyesebb, amiről HSD írt, a témához kapcsolódva az olvasgató könyvtárosokról.

Teljesen véletlenül éppen ma olvasom M. C. Beaton: Agatha Raisin és az elkóborolt túrázó c. könyvében az alábbiakat – ez is egy könyvtároskép:

 „James kezdett belefáradni az archivált cikkek közötti keresgélésbe. … - Hamarosan zárunk – szólalt meg egy hang mellette. Felpillantott: csinos, fiatal könyvtárosnő volt a hang tulajdonosa. Hosszú, egyenes szálú szőke haja és babaarca volt. Nagyon rövid, nagyon testhezálló rövid szoknyát és magas sarkú cipőt viselt. Kitör a káosz, ha felmászik  a létrára, gondolta James.

[Elmennek egy kocsmába.]

„Meséljen inkább magáról… Bizonyára csodálatos munkája van. Egy könyvtárban dolgozhat annyi könyv között.

- Ez is csak egy munka. – vonta meg vállát a lány.  Előbb-utóbb egyhangú lesz.

…- Előfordul. Kik a kedvenc írói?

- Nem nagyon olvasok. Inkább tévét nézek.

James igyekezett leplezni megdöbbenését. –De mi értelme könyvtárosnak menni, ha egyszer nem érdeklik a könyvek?”

Kedvemre való kérdést tett föl a KIT szerkesztője legutóbb. Milyennek tartom könyvtáram katalógusát?

 Nagyon kíváncsi lennék - és nem pletykaéhségből! – arra, hogy melyik könyvtár könyvtárosa tartja „kiválónak” illetve „jónak” saját katalógusát. és mi alapján?

Van pontos mérésük (pl. a naplófáljlok rendszeres figyelése) a katalógushasználatról? És milyen körben beszélik meg ezt? Csak a feldolgozók, vagy olvasószolgálatosok is?

Egy ideje a katalógus (személynevek) rendszeres javítása közben próbáltam más katalógusok adataival egybevetni az információkat! Hát mit mondjak, érdekes volt! Ennek során vagy végén újabban már csak két könyvtári katalógus böngészője van nyitva a tálcámon  - ezek igazán megbízhatók, még ha néhány tévedés ezekben is felfedezhető –, rájuk igazán adhat a katalógushasználó olvasó.

Ez csak egyetlen pont – az adatok megbízhatóságának kérdése . De ott van a klasszikus kérdés: a pontosság, a teljesség –  az az érzésem, ez a két, mindig együtt említendő nagyon fontos kérdés került igazán a háttérbe a katalógusok ürügyén.

Aztán a keresés ideje… (tapasztalatom szerint ez eléggé IKR-függő).

 És a mániám: a találatok megjelenítése! Vannak könyvtárak, ahol látszik, nem világosítják föl a fejlesztőket, hogy a legtöbb katalógushasználó milyen célból szeretné letölteni a találati halmazt.

Szóval nagyon sok további kérdést és meglévő problémát vet föl katalógusunk minősítésének ügye. Nem hiszem (mert látom), hogy megoldhatja ezeket a minőségbiztosítási kérdőív az olvasókhoz – sokkal mélyebb elemzést igényelne a dolog!

 

 

Egy középkorú olvasó által kért, polcon porosodó könyvben találtam.

Itt: Vajda Albert: Tanuljunk könnyen, gyorsan nevetni! Bp.: Szépirodalmi K., 1956.

Az első oldalt nem idézem, a könyvtárak nevét áthúztam.

 

1. Nincs késedelmi díj. Ez az eljárás megszabadítja az embereket a hozzáférés korlátozásától.

Nem, nem! Éppen ezáltal korlátozzuk a hozzáférést! – nem annak számára, aki rátelepszik a dokumentumra, hanem azok számára, akik szintén ki szeretnék vinni, és éppen sorban állnak érte!

Romlik a könyvtár imázsa, hiszen egyre több esetben fordul elő. A várakozó legyint, és más szolgáltatóhoz megy (könyvesbolt, könyvtár stb.)

[Bár a kiválasztottak számára eddig sem létezett késedelmi díj -- velünk élő szocializmus :-) MG]

Igen, a kiválasztottak „privilégiuma”  (amely azért leginkább az igazgatók által biztosított) ugyanúgy irritálja a beosztott, kölcsönző pultnál ülő könyvtárost, mint az egyszerű olvasót…

A büntetés-jelleg kiiktatása rossz érzésektől szabadítja meg a könyvtárhasználatot.

Nem büntetés-jelleggel kell „tálalni” a dolgot. A „másik olvasóra” kell hivatkozni, illetve arra, hogy legközelebb Ön is kerülhet olyan helyzetbe, hogy vár egy számára nagyon fontos könyvre.

Gyakorlatunkban, amióta az olvasók az opacban tájékozódnak, mielőtt könyvért jönnek, sokkal inkább fel vannak háborodva azon, hogy bizonyos könyvek kiiktatódnak a forgalomból, mint azon, hogy ki kell fizetni a jogos késedelmi díjat!!!

 Munkaidőt takarít meg: nem kell a pénz adminisztrálásával foglalkozni. Ugyanakkor elveszhet a dokumentumok időre visszahozásának ösztönző ereje.

Így igaz! Szoktatás kérdése az egész:  a rendszeres és rendes olvasók nagyon figyelnek a visszahozatal dátumára!

  Gyakorlat szokott lenni, hogy a dokumentum addig a használónál marad, amíg más nem kéri. Ilyen esetben új logisztikai és állománygazdálkodási kérdések merülnek fel: mikor jelenthető ki az, hogy egy könyv elveszik?

Addig nem veszett el a könyv, amíg valakinek a nevén van. Ha sokáig nem hozza vissza, az behajthatatlan követelés.

 Illetve: a könyvespolcra visszahelyezett könyv segíti a böngészés eredményességét.

Igen, ez nagyon-nagyon fontos!  Különösen most, amikor a könyvtárak, a nagy könyvtárak is csak egypéldányos beszerzésre képesek, és a fontos, érdekes új könyvekért sorban állás van!

1. … önkéntes vagy közösségi munkára végzésére hívjuk fel a figyelmet. A szerző megállapítja, hogy egy könyvtárban mindig lehet olyan munka, amely kisegítő munkáskézért kiált. Ilyen például a könyvek visszasorolása.

…könyvek visszasorolása - azért az nem annyira egyszerű! Még egyetemistáknál is többször előfordul, hogy nem ismerik a betűrendet! Vagy ha egy könyvtár sok kiemelést alkalmaz – úgy vettem észre, a KIT-hírlevél is ösztönzi az ilyesmit – máris elveszhet annak számára egy csomó könyv! Az azonos cutterű könyvek rendjéről nem is beszélve!

3. …lássuk a 'fizess, amennyit gondolsz' megoldást, mely nem újdonság; sok karitatív szervezet is alkalmazza; esetleg javasolt árat megadva.

sok karitatív szervezet is alkalmazza;  ez a két dolog összehasonlíthatatlan!

A díj mértékéről való kalkulálást a könyvtáros is átadhatja a használónak. E felhatalmazás (felnőttként bánás) növelheti a könyvtár imázsát, publicitását, melynek hatására növekedhet a visszahozatali arány is.

„(felnőttként bánás)” – divatos, szép szöveg (bocsánat!)

Valamint úgy tűnik, a késlekedő olvasó természetrajzát nem ismeri, aki írta. (Sok továbbtanuló olvasó, amikor kézhez kapja a könyvet, megmondja, hogy a szemeszter végéig nem hozza vissza!) Ez nem jelenti azt, hogy bűnözőnek gondoljuk az olvasót, és negatív előítélettel vagyunk iránta.

  ------------------------------------

A fentiekből kiderülhetett, hogy alternatív megoldásaink nincsenek. (Hacsak az nem, hogy részletfizetésre van mód - az olvasók számára ez nagy megkönnyebbülés.)

A befolyt összeget (egy-kétszázezer!) visszaforgathattuk dokumentumbeszerzésre - a régi szép időkben. (Most nem az van, sőt, ha a nagy kalapra gondolok, ahova kerül.....!)

Egyéb hasznos tapasztalatok, érdekességek - -csak néhány olvasói taktikáról tudnék írni még, de ez, gondolom, másutt is hasonló.

Számomra az év novellája (?) az a szenzációs fikciós írás, amely a Holmi 2012. 11. számában jelent meg, szerzője Perneczky Géza (igen, a művészettörténész!). Címe: A civil pápa.

Formailag is érdekes: monológnak tűnik első ránézésre, de az egyes részek között az általában egy szónyi, zárójelbe tett dőlt betűs szöveg jelzi, hogy két ember: a volt és a leendő pápa párbeszéde zajlik.

A fő beszélő az a (lemondott) pápa, aki pápasága előtt és után - bizony, könyvtáros volt!

Mikor játszódik a történet?  – a távoli jövőben. Amikor már nem a konklávé választja a pápát, hanem telefonkönyvben böknek rá valakinek a nevére, aki ez esetben ráadásul az inkább protestáns Hollandiában tartózkodott, nemigen érdekelték különösebben a vatikáni események. E távoli jövő jellemzője még például  a „csikágói zsinat”, vagy hogy a leendő pápa már a harangokat sem ismeri (Vö. [nem] hallott róla harangozni…)…

Nagyon vonz, mégsem idézek most egyet sem az elbeszélés számos találó, jó mondata közül, csak a könyvtárosságra vonatkozókat citálom ide.

Milyen ember is ez a könyvtáros-pápa? Egyrészt kissé merev:

„ragaszkodtam a fölmondási idő tiszteletben tartásához…, hiszen az ilyesmi fontos a későbbi nyugdíjjogosultság zavartalan elismeréséhez” (Csak ennek letelte után megy át Rómába.)

Másrészt viszont nagyon is modern, sőt gondolkodásában ravasz – átköltözik a kertészházba, valamint eltörli a legtöbb hittételt, utolsónak hagyva ezek között a pápa tévedhetetlenségének dogmáját…

Harmadrészt azért ez a pápa jó könyvtáros lehetett. Első „megmozdulása” is ezt jelzi:

„Az egyik bíboros… egy misekönyvet tolt elém, amelybe a pápai áldás szövege volt lejegyezve a dallamával együtt. Mint képzett könyvtáros, azonnal fölismertem a kötésről és a kézzel festett iniciálékról, hogy milyen történeti értékű könyvritkaság fekszik előttem, és a továbbiakban nem is engedtem meg, hogy ilyen becses könyveket ennyire prózai célokra használjanak…”

majd:

„a vatikáni könyvtár volt az első, amit alaposan áttanulmányoztam.”

Hősünk aztán kétévnyi pápasága után a vatikáni könyvtárba vonult vissza,

„… melynek korszerű átrendezésére és újrakatalogizálására attól a naptól készültem, hogy ama holland kikötővárosban elhívásomat tudomásomra hozták. A könyvtárrendezés szép munka volt, több mint egy évtizedig eltartott.”  (Azaz ötször annyi ideig, mint az egyház fent említett megreformálása J!)

Az elbeszélésbeli gondolatsziporkák (elképesztenek, de egyidejűleg meg is nevettetnek, mint például a stílustörténeti korszakok magyarázata) után az elmélkedés végül komolyra fordul:

„A könyvtárrendezés hosszú évei alatt ugyanis arra tanítottak meg a régi forrásmunkák, hogy az ész és az erények csak ritkán alkalmasak rá, hogy egy komolyabb és kiterjedtebb testületet… összekovácsoljanak.

… a szép szó senkit sem győz meg az igazságról, a kiontott vér azonban tömegeket ejt hatalmába.”

 

mégpedig Lawrence Block krimijeiben –

tudjátok,  amelyek címe így kezdődik: A betörő, aki…

Tehát ezt vizsgálta Gráczer László egy tanulmányában, amely a Képzés és gyakorlat című pedagógiai szaklapban (2012. 1. szám) jelent meg.

A krimik főszereplője Bernie Rhodenbarr, a betörő szeret olvasni. Ráadásul egy „összetett” típusú olvasó – a három olvasótípus: kultúraorientált, történetcentrikus, kalandkereső keveréke –, aki a betörés helyszínén is, ha az mondjuk könyvtár, és bizony sokszor az (!), belemélyed az olvasásba – jellemzi (nyilván a szerző nyomán) az elemző Gráczer.

A krimik többi szereplőjének is van valamilyen viszonya az olvasáshoz, s a cselekmény, a narráció szempontjából ez igen lényeges. Amint az is, hogy mely könyvtárak a helyszínei a regényeknek. S hogy e könyvtárak mindegyikének „arca” van!

Block regényei bár már 1978-tól jelen vannak a könyvpiacon, igazi reneszánszuk az olvasók körében a kétezres évektől számítható.  Magyar fordításban is kb. tíz regénye és három elbeszélése olvasható.

Könyvtárunkban is ennyi van meg, sajnos, csak egy-egy példányban (2000 óta szegényedtünk le ennyire!).  Bizony, több példány is elkelne, bizonyára sokkal nagyobb forgalmat is elért volna.

Megnézve e krimik kölcsönzési statisztikáját, azt lehet mondani, nagyon egyenletes a forgalmuk: az optimálisnál valamivel nagyobb. Mi is az optimális forgalom? – ha a forgalomba kerülés óta minden kölcsönzési ciklusra (egy hónap) számítható legalább egy kölcsönző olvasó.

Például a2004-ben kiadott A betörő, aki parókát viselt címűt 67-szer kölcsönözték, az …, akit szekrénybe zártak-at (2005) 64-szer, …aki Spinozát olvasott-at (2007) 52-szer, de  az …akit temetni veszélyes-t (2009) is már 48--szor!

S ha már a kölcsönzési statisztikánál tartunk – maximális forgalmat a bestsellereknél lehet elérni – ez az a műfaj, ahol a könyvfalók (a történetcentrikus olvasók) megjelennek. Itt nem ritka nálunk sem az egy kölcsönzési ciklusra eső két kölcsönzés. A több példányos beszerzést mégsem ezeknél szorgalmazzuk (egyelőre pénz hiányában hiába), hanem a fent említett Block-féléknél – amelyek irodalmi értékét a tanulmány szerzője egyenesen Eco hasonló regényeihez méri.

A z eddig fel nem sorolt regények tehát:

A betörő, aki szerette Kiplinget idézni

…               aki Bogartnak képzelte magát

…                 aki eladta Ted Williamst

…               aki úgy festett, mint Mondrian 

…                aki zabot hegyezett .

Gráczer László tanulmányának címe: Kultúramisszió a szórakoztató irodalomban.

A királynő elindul kutyáival a palotából. Véletlenül egy bibliobusz mellett haladnak el – itt kezdődik a bonyodalom. És itt indul az út az olvasás felé, az élet az olvasás bűvöletében.

Fontos-e, hogy az utat az olvasáshoz éppen a királynő példáján mutatja be?  Az egészet tekintve (talán) igen. Sokkal könnyebb így olyan mondatokat elfogadni, mint:

„mint olvasó, névtelen maradt és ismeretlen egyenrangúként osztozkodott a közönséges olvasókkal az élményben… Amíg a könyv lapjain, a két fedőlap között tartózkodott, senki sem figyelt föl rá.”

„A könyvek vonzereje, gondolta, talán az  olvasó személye iránti közömbösségükben rejlik: van valami makacs öntörvényűség az irodalomban. A könyvek fütyülnek rá, hogy ki olvassa őket, vagy hogy olvassák-e egyáltalán…  Az irodalom egyfajta nemzetközösség, a könyvek: köztársaság.

„Úgy látom magam előtt az irodalmat, mint egy hatalmas országot, amelynek távoli határai felé félúton vagyok ugyan, de soha nem érem el őket.”

Az útról a könyvek felé:

„…rájött arra, hogyan vezet egyik könyv a másikhoz, hogy bármerre fordul, újabb és újabb ajtók nyílnak…”

A [regények] kivonatolás[a] tömör, tényszerű és célratörő. Az olvasás ezzel szemben rendezetlen, csapongó és örökösen további olvasásra csábít.”

„A regények nem feltétlenül légvonalban haladnak.”

„Az olvasás egyebek között valami izomféle is, … és az idők során neki ez az izma szemlátomást kifejlődött.”

No de hogy keveredik a hátszín az olvasáshoz?

Megfejtés a 2009-ben megjelent Alan Bennett: A királynő olvas című regényében. Fordította Rakovszky Zsuzsa.

Lám, ma már a Magyar Rádió is foglalkozott a könyvtárakból való könyvlopással, könyvrongálással.

A  Kossuth Rádió Közelről című műsorában az imént Bősze Ádám zenei antikvárius (nem mellesleg a Bartók Rádió kiváló műsorvezetője) volt az interjúalany, aki jó pár könyvlopási, könyvrongálási esetet mondott el részletesen.

Saját antikváriusi gyakorlatából azt idézte, amikor – kb. két éve - egy pécsi zeneszerző, Lickl György kottáját vásárolta meg valakitől, és a halványan látszó bélyegzőből (amit későn vett észre) következtetett a tulajdonos (pécsi püspöki) könyvtárra. Fölhívta őket, nagyon örültek, és biztosították arról, hogy elmennek hozzá a kottáért. Azóta sem jelentkeztek L

Bősze Ádám amellett, hogy a könyvkereskedői etikai kódexben foglaltakat idézte, szólt a könyvtárosok felelősségéről is, például arról, hogy ha lett volna az általa említett értékes nápolyi könyvben könyvtári tulajdonbélyegző, talán nehezebben tüntették volna el.