Polcológia

Hát még a könyvtári területet is elérte a bulvárosodás!

Logikus: hogy észrevegyenek, kedveljenek, használjanak bennünket, legkézenfekvőbb minél erősebb effektusokat használni ebben a társadalmi környezetben. Nem baj, ha nem tartós a hatás, ha eredménye nem  a tudás,  …fő az, hogy beszéljenek rólunk!

Így kerülnek a vezércikkek (?) helyére a kisszínesek, s az e történetek szereplői aratják le a szakmai babért – először nem is itthon, hanem Kamcsatkától a Tűzföldig, és hatására persze itthon is.

Vagy itt van a strandkönyvtár. Hát persze, hogy minden elismerés a könyvtáré, amely még a vízhez is követi az olvasót, s a könyvtárosoké, akik a parton járnak a nyaralók kedvében – de mit mondjunk arról a könyvtárról, amely mindeközben zárt ajtót mutat az egész állományából, szolgáltatásaiból válogatni, olvasgatni…  a falai közt kívánónak.

(A legöregebbek még tudják, hogy a 60-70-es években a tóparti településeken bevett gyakorlat volt a strandkönyvtár. Aztán abbahagyták, most újból feléledt. Így is lenne ez rendjén, de...)

Csak egy országos hetilapban volt viszont szó arról a tavaszi kezdeményezésről (ill. hatásáról most augusztus közepén), hogy ne zárjanak be a nyilvános könyvtárak nyáron … a könyvtárak mintha nem is vettek volna róla tudomást – mármint a kezdeményezésről : zárták ajtaikat, és vezetőik nem  mentek tapasztalatcserére a szomszédba, hogy is lehet megoldani a szabadságolást e nélkül is.

Tény: van élet a könyvtáron kívül is…

A Melyik integrált rendszert válasszam? kérdése immár tíz-húsz éve napirenden van a könyvtárakban – és nemcsak a vezetők körében, de persze egy-egy könyvtárban csak egy-kétszer. Érdekes lenne számba venni, hol és mi volt a választási döntés igazi hátterében: a szoftver ára, a megbízhatónak látszó referencia, a gyakorlatban való kipróbálás eredménye, a meggyőző bemutatás stb.

Lehet, hogy a szakirodalomban való alapos utánanézés is sokat nyomott a latban?

Megjelenésekor igen figyelemre méltónak ítéltem a könyvtári IKR-ek összehasonlításáról írt tanulmányt: Eszenyiné Borbély Mária … könyvtári szoftverek értékelése a többtényezős döntéshozatal módszerével

-  megállapításait a könyvtárainkban használt integrált rendszerekről (kicsit fájó szívvel) elfogadtam. Ennek immár 7 éve is van.

Néha azóta is eszembe jut, de most, hogy igazán belülről immár   a harmadikat (IKR) van szerencsém megismerni, muszáj volt ismét belenéznem, és megállapítanom: a szoftverek értékelését a felhasználói elégedettség szempontjából történő rangsorolására e módszer mellett (helyett?) ki kellene egészíteni egy ún. „laboratóriumi szakasszal”.

Nem akartam ilyen fellengzős fogalmazásba merülni – mit is értek ezen? egy IKR használhatóságát, funkcionalitását stb. – most már meggyőződésem - igazán akkor tudja a felhasználó (most elsősorban a könyvtáros) megítélni, ha van összehasonlítási alapja. Ha mondjuk egy új szoftver használatánál csapja össze kezét: milyen zseniális is volt „az a rongyos régi” bizonyos megoldásokban. Vagy éppen: „nem is gondoltam volna, hogy ezt ilyen egyszerűen meg lehet oldani (mint az újnál látom)”!

Ha tehát lenne rá módom, mondjuk tíz (lelkes) fiatal könyvtárost, akik  maximum két évet töltöttek eddig könyvtárban (fele időt feldolgozóban, fele időt olvasószolgálatban), bíznék meg azzal, hogy heti váltásban 50 („jól” kiválasztott, különböző típusú…)  dokumentumot rendeljenek meg, érkeztessenek, készítsenek statisztikát, próbálják  más könyvtártól letölteni a bibliográfiai rekordot, katalogizáljanak, tárják fel analitikusan, kölcsönözzék ki olvasónak, hosszabbítsák, jegyezzék elő, kérjék meg könyvtárköziben, készítsenek a kölcsönzésekről, előjegyzésekről statisztikát, 50 (valós) olvasói keresést reprodukáljanak a katalógus segítségével (kihagytam valamit?)  – s  mindegyik nálunk (hazánk) használatos szoftverrel ugyanígy. Minden szakaszt naplózzanak, értékeljenek – skálán és szövegesen is. A végén pedig vitassák meg tapasztalataikat – próbáljanak konszenzusra jutni.

Vajon mi lenne  e "labor" vége?

…mármint a vándorgyűlési élmények után ünnepet nem szeretnék rontani, de az biztos, hogy építeni sincs e téren fantáziám.

„Annak idején” (??)  is elég gyakran mentem vándorgyűlésre – nagy izgalommal, a saját kollégákkal igaz egyetértésben, a többiekkel fenntartás nélkül összeismerkedve. Föltétlenül részt vettünk a baráti találkozókon, kirándulásokon - bár itt már ki-ki inkább saját baráti körében a többiektől elszigetelt maradt.

Ha most ezekre emlékszem, nagyon-nagyon kéne gondolkodnom (s lehet, hogy a meleg miatt nem jut eszembe), milyen SZAKMAI hozadéka volt egy-egy találkozónak. Hogy tényleg elsült-e egy-egy nagy könyvtárfejlesztő gondolat, vitték-e előbbre a könyvtárügyet e kánikulai gyűlések. Érdekes módon e pillanatban mégis ilyen miniszteriális főemberek könyvtárbaráti vállveregetései, bíztatásai, és soha meg nem valósuló (ígéretei?) villannak föl. Meg a plenáris ülések unalma. No igen, még az előadási szünetekben megosztott tapasztalatok, a másként gondolkodásra rácsodálkozás, és ennek „hazavitele” is.

Éppen ezért az utóbbi (mondjuk 8?) évben a tapasztalataim szerint legfontosabbon: a szekcióüléseken igyekszem megjelenni, főként szabadságom terhére, saját költségemen. Idén ezzel nem volt sok szerencsém. Itthon elterveztem a szekcióülésekre való bekukkantás menetrendjét: kezdem a FITT-tel, folytatom a … - aztán nem értem el éppen azt az előadást a másikban, amit szerettem volna, egy tényleg izgalmasat egy harmadik miatt felénél ott kellett hagynom,  és a szerencsés utazás végett az utolsó betervezettnek már a felütését sem hallhattam.

Nem mondhatom, hogy teljesen fölösleges volt leutazni Bajára. Tetszett például Kardos András (feketén fehér, itt-ott haiku-szerű) prezentációja, ennek néhány eredeti gondolata . Kár, hogy nem hallottam végét a Generációk – kultúrák az információszolgáltatásban c. előadásnak.

Ahogy máskor, most is törekedtem arra, hogy hasznos legyen a folyosói beszélgetések nagy része. Úgy lett. Sőt, egy (általam tisztelt) kolléga annyira beültette a bogarat a fülembe, hogy azóta is itt döng: mennyire lehet „bedőlni” egy-egy (általam eddig figyelemre méltó) véleményvezérnek?

Bajából csak egy kávéskanállal (?) jutott most – szeretek a városok reggeli hangulatába beleszagolni (-hallgatni?), ez itt egy picit sikerült csak, de  a terek, utcák éltek, a  templomok nyitva,   a Sugovica kedves, és mire a szúnyogok föléledtek, én már ott sem voltam…

De hát nem is ezt akartam mondani!

Azt, hogy mindezek ellenére már régóta fogalmazódik bennem a kérdés, hogy mi értelme is ezeknek a vándorgyűléseknek? Őrült (tényleg) összegeket teszünk/nek bele (ezt a pályázati összeget nem lehetne valami másra fordítani?), szakmai hozama  pedig nincs annyi… Az is elgondolkodtató, hogy miért kell rendezvényszervező céget méregdrágán megbízni azzal, amit talán magunk is el tudnánk végezni? (Persze eszembe jut egy Tuba-cikk, azt hittem, régebbi, pedig: Morzsák a vándorgyűlésről = Kvt.levlap. 42.évf. 1998. 8.sz. 12, most nincs módom ellenőrizni, lehet, hogy ez nem is az a cikk..)

Biztosan elég lenne mondjuk kétévente is megszervezni: így megvillogtatni a szakmát az országos nyilvánosság előtt is…

Az egyes szekciós (pl. helyismereti+bibliográfiai vagy műszaki) éves találkozók valahogy mindig tartalmasabb programokkal tudnak előállni, és azt hiszem, ott kevesebb a csak a kirándulásért, szórakozásért megjelenők száma is…(Bocs!)

Azt hittem, az egészen fiatalok egyszer csak előállnak valami új szemlélettel. De nem !

„A vándorgyűlés szükségességét ismét bebizonyították a szervezők. Érezhetően hatalmas munkát fektettek bele, …

Azonban érzésem szerint egy kis átgondolásra mindenképpen szükség van. Évről évre csökken a részt vevők száma [ez csak jó!!!P.], évről évre drágul a részvétel díja. Félő, hogy így ellaposodik a rendezvény, pedig azért látható, hogy még mindig nagyon nagy szükség van erre, hogy az ország minden pontján dolgozó kollegák megvitathassák a legégetőbb problémákat.”

Lehet, hogy egyedül vagyok a szkepszisemmel?

Néha úgy érzem, igazi zug  blogom helye, ahol a madár se jár, máskor azt, még jobban el kell torlaszolnom, nehogy belássanak.

Így aztán ami tényleg érdekes a könyvtári mindennapokban, mégsem osztom meg (sajnos, már a kezdetektől)– no nem mással, de a „papírlappal” sem. Pedig mondjuk egy rendezvény szervezésének tanulságait: értékelésének módját és alapjait, sikerességének elvitatását vagy épp a látszatsikert, mondjuk, jó lenne kiírni magamból. Irigylem HSD-t, akinél profibb szervezőt nem tudok elképzelni. Leírásaiból látszik: egyszerre milyen sok szálat mozgat maga, mennyire jól leosztja a feladatokat, mégis ha kell, maga áll neki szerelni (mintha villanyt tavaly?).Hogy kezdi? Összeül a stáb, és elfogadtatja ötleteit, vagy összegyűjti a többiekét, és közösen „turbóznak” vagy szelektálnak? S az események közben meghallja-e a kritikai hangokat? S az igazságtalan kritikákat? Vagy lepereg? A tanulságokat, látom, azonnal levonja, gyorsan gondolkodik és cselekszik: „jövőre alighanem mást fogadunk fel.”

Magabiztosságot sugall. Nem mint az  én tanulságom: soha többé semmit.

Azt hiszem, nevezhető szemletanulmánynak Koltay Tibornak a Magyar Tudomány májusi számában megjelent írása: Veszélyes-e a tudományra a Web 2.0?

Mindenekelőtt a Web 2.0 fogalmával foglalkozik, amelynek tárgya szempontjából egyik fontos jellemzője a bizonytalanság; majd a közkeletű meghatározások mellett citál olyan – ellentétes - töltésűeket is, mint pl.

„van, akinek a kultúra halálát jelenti, míg más éppen annak újjászületését  üdvözli, ….akad, akinek számára  a kollektív intelligencia hasznosítását testesíti meg, míg mások a tömeg butaságának eluralkodását segíti elő….”

Majd leszögezi:

„A Web 2.0-s környezet nem a tudományosságot támogatja.” –

annak ellenére, hogy a kutatókat több eszközzel szolgálja, pl. a szakirodalom és a hivatkozások kezelését elősegítő

http://www.citeulike.org

vagy a  prezentációk megosztását lehetővé tevő http://slideshare.net.

Számomra (is?) meglepő volt  az a kijelentése , hogy

„a nyílt hozzáférésnek semmi köze a Web 2.0 amatőr világához… ezt a mozgalmat jóval a megjelenése előtt kutatók indították el…”

Később azt írja:

„A Web 2.0 világában mindenki lehet író és olvasó, az információ fogyasztója és előállítója, … ezzel összefüggésben kérdés az, mindez milyen mértékben fog hatni a tudományos kommunikációra… „

Hát például

„…amatőr produktumok kerülnek előtérbe.”

ha „megszűnik a tudás előállításának lineáris, zárt jellege,…[ez] kérdéseket vet fel. A zárt rendszer ugyanis  a minőségbiztosítás egyik záloga.”

„ … a szemét, a téves információk, a valóság hibás reprezentációi kiszűrődésére nincs biztosíték, ha inkompetensek a résztvevők.”

„A tudomány jelszava nem lehet ez: legyünk ott, ahol mások vannak! Csináljuk azt, amit mások csinálnak!”

„ A névtelenség nem jellemzi a tudományt, hiszen…az eredmények közzétételének fontos eleme a prioritás kimutatása.”

Bár azt írja a szerző, átfogó válasz nem fogalmazható  meg  a címbeli kérdésre, mégis annak is tekinthető  Charles Martelltől vett idézete:

„Korunkat a magas szintű szakosodás jellemzi, ezért érték a társadalomban a hosszú tanuláson alapuló hozzáértés. A tudomány pedig csak a hozzáértést fogadhatja el. Eközben soha nem volt még ilyen könnyű a tudás létrehozásához szükséges információkat összegyűjteni, míg tudást létrehozni az összegyűjtött információkból soha nem volt ilyen nehéz.”

Koltay ehhez még hozzáteszi:

„…nem hagyjuk magunkat semmiféle retorikától elvakítani.”

Tallózásaim során örömmel tapasztalom, hogy az inapló teljesen megújult formában és  igen gazdag könyvtár-informatikus tartalommal működik (március óta?)! Régi blogbejegyzései egy külön rovatban megvannak ugyan, de 2008 óta, ha jól látom, nem gyarapodtak újjal. Egy egyetemistákból álló team szerkeszti a könyvtáras aloldalt, benne a hallgatók munkáival. Érdemes itt nagyon elidőzni! A többi rovat is nagyon információdús, egy helyismereti, -történeti részlegnek mintát adhatna például az iTTiVOTT adatbázis, benne Budapest kocsmáinak „teljességre törekvő” feltérképezésével, Kalota Béla (a gyűjtő) fotóival. De ha már ez a cím: Itt ivott, vajon miért nem kapunk arról is hírt, hogy tényleg: volt-e olyan híresség, aki valóban ott ivott?!

Már legalább két hete akarok erről írni. Csak hát kissé messze vannak a nyolcvanas évek . Amikor minden nap a tájékoztatás mellett, illetve azzal együtt a szakterületünk visszajövő könyveit magunk (szakreferensek) soroltuk vissza. Napi tapasztalatunk volt minden egyes mű forgásáról,  a forgások évszakonkénti, divatonkénti változásáról, az újak beérkezéséről, a könyvek „beltartalmáról” (érdekelt volt a szaktájékoztató azt így is megismerni, hisz a másnapi referenszkérdés erre is vonatkozhatott), arról, hogy melyek a mozdulatlanok, azaz raktárba küldhetők, a raktárból mi az, ami újból szabadpolcra kerüljön, mi az, amit jó lenne akár antikváriumból is megvásárolni…

...vagy ha bárhol kérdez az olvasó egy könyvről, azonnal ujjunkban érezzük: balról a negyedik állvány legfelső polcáról a középtájról fogjuk kihúzni és átadni az olvasónak...

Persze egy jó tájékoztató napi raktározás nélkül is tudja ezt: ezért ez a munkaköre!

Az ujjai azonban enélkül vakok.

Most raktároztam kicsit (persze előtte is legalább havonta egyszer mindig!) – és figyeltem az ujjaimat. Öröm, hogy nem kell mereven a cuttert nézni, szinte automatikusan helyükre kerül a könyv. Ahogy a glédába pofozás közben egy tétova ujjmozdulat mutatja a szemnek: itt valami nincs rendben: egy elsorolt könyvet ki kell venni a sorból!!! – és ez többször megismétlődik. Ahogy az is, hogy az ujjam keres valamit: ami ott szokott lenni, de nincs – kikölcsönözték? elveszett? raktárból kell fölhozni?

Kell  ehhez szoftver? vagy elég a kezem,  ujjam, a memóriám,  a figyelő szemem, agyam, ahogy a körforgást felülről – belülről figyelem???

-          mint feldolgozó könyvtáros, a Z39.50-et használnám, keresek a gondolkodásomhoz közelálló távoli kollégát (similis simili gaudet), aki ugyanúgy csinálja, ahogy mi, ugyanazzal a tezaurusszal dolgozik, leírásaiban, tárgyszavazásában, jelzetalkotásában (!) jellemző a következetesség stb. No, az eredmény nem számottevő, mégis áttöltök, javítok, javítok, ez idő alatt tán önállóan is dolgozhattam volna…

-          ugyanakkor nagyon jól jönne persze, mint a németeknél, hogy a ”központi katalogizálás nagyon szigorú szabályok alapján” történne … bizonyára ez megelőzné a duplumképződés jó részét. Amint az is, ha már a kiadás pillanatában tényleg bekerülne az új dokumentum rekordja (lehetőleg a „kitüntetett rekord”) a rendszerbe, ehhez már a többieknek csak a lelőhelyadatai járulhatnának

-          még mindig mint feldolgozó, áttérek az Opac-felületre – igen, látok jó mintákat, egyikből ezt, a másikból azt  veszem és ültetem át saját katalógusom részére (=ha még mindig lesznek duplumrekordok)

-         a le- és feltöltés során  jó lenne a kollégákkal való azonnali megvitatás lehetőségét élvezni  - katalogizálási problémákról,  vagy akár egy bizonyos rekorddal kapcsolatban

-          mint tájékoztató könyvtáros, de egyben mint olvasó, általában témára/tárgyszóra keresek. Egyszerre többre, igyekezvén kifürkészni más könyvtárosok gondolkodásmódját (a nagyon sokféle tárgyszórendszer ill. ad hoc stílus közepette).

Szeretem az ODR keresőfelületét, mert egyszerre több szempont szerint lehet keresni, szűkíteni, rendezést stb.-t előírni. A jelenlegi MOKKÁ-ét kissé kevésé, mert elmaradt (régebben volt) a találatok rendezésének lehetősége, valamint, mert  a találatok egy oldalon alapbeállítása 10  (az átállítás is idő, figyelem...).   Éppen ezért nem értem, miért írják a mostani hozzászólók közül többen, hogy (leszámítva persze a corvinás hátteret) a jelenlegi kereső felület tarthatatlan, nem trendi . Funkcionálisan, ergonómiailag jó, majdnem azonos a dán (?) keresőfelülettel!

Nem kényelmes viszont  (az ODR-nél), hogy a találati halmaz elemeit csak egyenként lehet kijelölni, nincs lehetőség az összes elem kijelölésére egyszerre.

-          mint tájékoztató könyvtáros (is), szeretném a találati halmazt  letölteni (Mint olvasó, pláne szeretném dolgozatom felhasznált irodalmához a letöltést szinte egy az egyben felhasználni. Amint az eddig olvasott egyik hozzászóló, magam is azt hiszem, a Zotero-funkciót maga a Mokka is kielégíthetné, ha már fejlesztik a rendszert!). Az ODR-ben  ez  rendben is van. Azt mondja: cédula formátum (más integrált rendszerben kártya formátum). Szakkifejezés ez??? Értem, értem (mint öreg könyvtáros, aki régebben katalóguscédulát is gyártott), de mi az a cédula? mi az a kártya? kérdezi a legfiatalabb kollégám, ill. az olvasó. Miért nem lehet azt írni: ISBD?

-          A MOKKá-ban  a letöltésre kismillió  módon van erre lehetőség, éppen  ISBD-formátumban (és éppen újabban)  nincs. Pedig a régebbi verzióban volt, az ODR-ben is van, a külföldiekben nagyon természetes módon élvez elsőséget!!! Készül erre is automatikus statisztika, hogy a felkínált valamennyi letöltési mód közül melyiket hányan veszik igénybe? Kíváncsi lennék rá, mi az eredmény!

-          mint könyvtárközi kölcsönző könyvtáros, először azt hittem egy  folyamatábra alapján, hogy értem, hogyan működik együtt majdan az ODR és MOKKA: valahol a példányinformációknál, de csak „hátul” két adatbázis  lesz belőle, de ebből a használó mit sem érez. Mindenesetre  így szeretném: az egy közös katalógusban, egy közös keresőfelületről minden szolgáltató könyvtár minden dokumentumát együtt megtalálnám, egy dokumentumot egyetlen rekorddal, sok (amennyi van) lelőhellyel, a lelőhely mellett továbbra is egy jó kis piktogrammal, amely  átemeli a kérőlapba a kérendő mű rekordját, belépés  jelszóval, kérés, kész. A hozzászólások azonban megingattak: továbbra is fönnáll majd a kettősség???!!!. Nézem, nézem a 6.1.2 összefüggésábráját, és nem tudom eldönteni, hogy tényleg értem-e, vagy azok értik jobban, akik megingattak…

-          mint könyvek iránt érdeklődő könyvtáros és/vagy mit olvasó, természetesen szeretném, ha ugyanarról a felületről át lehetne lépni antikváriumokba, könyves blogokba ismertetéseket, megtalálhatóságot, árat, minősítéseket lelni…

-          mint könyvtáros úgy általában, jellemzőnek tartom (sajnos), hogy az eddigi hozzászólók a tezauruszos részt meg sem említették. Pedig a szakértői vélemény erőssége ez a fejezet. Kidolgozottságában, egyértelműségében, megfogalmazásában félreérthetetlen és pontosan követhető utasításokat tartalmaz a fejlesztők számára („legyen alkalmas…, működjék…”). Úgyhogy meg vagyok nyugodva. A közös katalógus legalább  e vonatkozásban bizonyára jól fog szuperálni!

vagyok. Nem tudok két blogspotos  (dtp, ETO) blogjához  megjegyzést elküldeni. Pedig mindent kipróbáltam.

Persze nem ezt akartam mondani elsősorban. Hanem azt, hogy  vajon miért nem működik a "megszüntetve megőrzés" némely adatbázis lecserélése után?

A FSZEK szociológiai adatbázisának például volt egy nagyon jól kereshető tárgyszóindexe, s amióta (2006) a nagy katalógusba integrálták az adatbázist, tárgyszóra ugyan lehet keresni, de nem a jól megkonstruált tárgyszórendszer alapján, hanem csak úgy vaktában Gondolom (tudom?), át akarnak térni (nagyon helyesen) a Köztauruszra. De miért kell ehhez ( „a tárgyszókészlet teljes megújításáig”) 2 évnél több Szóval egyelőre az integráció a régi adatbázis pozitívumait nem hozta  át az új felületre.

(Az Irodalmi analitikus… esetében azért nem kell elkeseredni, mert ott régebben, sajnos, minimálisan tárgyszavaztak.)

A Humanusnál sem értem, miért nem tudták megoldani a nagyon jól kidolgozott könyvtári szaktezaurusz szerinti böngészés, keresés lehetőségét az áttöltött MANCI esetében! Kár! Az egyszer jól elkészített dolgokat csak úgy kidobáljuk?

A Fidelon akadtam fönn a híren: Kelemen Barnabás utcazenész lett.  Nagyon szeretem, ahogy  KB hegedül,  így nemcsak a cikket, hanem a fórumozók hozzászólásait is figyelemmel kísérem. Ahogy az lenni szokott, egész másfelé kanyarodott diskurzus : a szakdolgozatok problematikájánál ragadt le majdnem. A dolgok állása a jelen pillanatban a legérdekesebb: megszólalt a szakdolgozatíró…  Közben be lehet tekinteni a két évvel ezelőtti amerikai metrós utcazenéléshez, Joshua Bellhez, ahol egy mondat erejéig még  a Library of Congress is belekeveredik az ügybe!

Azóta egy újabb hozzászólás rénén pedig a zene- és biblioterápiáig is eljuthattunk  :)

"Vagyis zenehallgatás és jó könyv/ek/ is a hatékonyabb gyógyuláshoz!"