Polcológia

Fél évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ennyire gúzsba köt az inkognitó. Hogy pont ebben a helyzetben írhatom le legkevésbé a kényes témákat.

Merthogy nem vagyok én egy „beírós” bácsi, aki az igazságot osztogatja.

Mert nem vagyok névtelen levélíró, aki mosdatlan szájjal, tupírozva adja elő a tényeket –valótlanságokkal keverve.

Ha nem is esnék e hibákba, mégis valahogy úgy tűnne.

Morgolódok hát tovább magamban – például tudván, hogy egyik pénzzel igen támogatott könyvtári projekttel kapcsolatban nem mondja ki senki, hogy meztelen a király. Vagy várva, hogy egyik nagy könyvtár web-opacjában végre megjelenjenek a státuszadatok –ennek hiányát bizonyára nemcsak én vettem észre munka közben. Hogy ez tényleg ennyire zavar?
Zavar bizony. Mégis jó az inkognitó. Nem derül ki, ki is ez a zűrös alak.

Az is egyfajta aktatologatás, amit a héten megtapasztalhattam . A nyáron különböző városi bíróságoknak elküldött összesen 30-nál is több fizetési meghagyási kérelmünkre reagáltak – nagyjából egyszerre. Azonban kiderült, hogy van bíróság, amelynek speciális „kívánságai” vannak. Amit egységesen kértek: nyilatkozzunk, volt-e folyamatban a felek között közvetítői eljárás. (Ezt néha elfelejtjük rögzíteni (régi űrlapokkal dolgozunk), pedig 2005 óta fontos.) Értem a lényegét, de azt nem tudom elképzelni, hogy egyetlen könyvtár is alkalmazná ezt.

Csak a mi városi bíróságunk kéri a két tanú aláírását és lakcím- megjelölését. Egyik kollégám – papája jogász volt – azért nem hajlandó tanú lenni (pedig csak a jogosult aláírásának hitelességét kell tanúsítani), mert szerinte a kerek bélyegző megléte ezt az igényt „kizárja” ; a többiek azért nem, mert félnek a kötelezett zaklatásától. Hát kénytelen vagyok ezt is magamra vállalni.

Egy messze-város városi bírósága pedig rákérdezett, hogy a kb. négy éves tartozásnál miért éppen 8 % kamatot kérünk – valamint részletesen tájékoztatást adott a kamatszámítás (igen bonyolult) módjáról. Utolsó mondatában azt írja, ha nincs más kamatigényünk, úgy veszik, mintha az érvényben levő számítás szerintit kérnénk.

Szóval mi örülünk, ha az olvasó megijed a három felszólítás utáni bírósági levéltől (a legtöbb ilyen), visszahozza könyvtartozását (újabban videót, DVD-t), elkérjük a postaköltséget és a késedelmi díjat, és a kamatról elfeledkezve útjára bocsátjuk. No, ezután nem így lesz!!

A/5-ös lapra írtam meg a hiánypótlást, és egyetlen borítékban adtuk föl a húsznál több, a városi bíróságunkhoz írt levelet, hogy példát mutassak takarékosságról. Ugyanis mondanom sem kell, hogy a bíróság ugyanannak a jogosultnak kötelezettenként külön borítékban küldte a leveleket. Vajon ennek mi értelme lehet?

Mindenről lemaradtam. Például augusztus 31-ről. Mégis leírom legkedvencebb öt blogom nevét, hogy majd 1 … év múlva össze tudjam hasonlítani akkori véleményemmel.
Tehát

1. FIKSZ - ahonnan mindig tanulok valamit . És ritkán tapasztalni ilyen segítőkészséget, mint amilyet gazdája produkál.
2. Henrietta – ha megnyitom, minden porcikáján a magas szintű technológiai felkészültség látszik. A tartalmán pedig? - őszinteség, azonnali reagálás, könyvtárszeretet és kedvesség.
3. HSD – írásai sziporkáznak. A szakmaiak „ülnek”, a szösszenetek szinte irodalmi élményt nyújtanak. Szeretem mackós őszinteségét is.
4. Texasi - úgy nézi a kinti szakmát, mintha magam lennék ott – és sok mindent láttat, amire nem is gondolnék.
5. Könyvtárépítészet – soha jobb útikalauzt!

S mit gyűlölök? A wordnek ezt az új változatát. Kérés nélkül más betűtípusra ugrik állandóan. Valahogy nem vagyok otthon e témában.

Még mindig Lettre 2007. nyár

Észbontó turizmus-rituálé a címe Ivaljo Dicsev (bolgár filozófus)nyaralás utáni „tudósításának” . Jó kis megállapításai közül a legfontosabbak:

„Szezonkezdéskor a tengerparti helyek piacokká változnak át. A sétányon végigmenni annyi, mint tájékozódni az árakról… Az igazán meglepő a turizmusban az, hogy a szabadidő tényleg nem is áll másból, mint pénzköltésből.

A szuvenírkényszer mélyen gyökerezik a turistaetikában. Kell valami, amit haza tudunk vinni magunkkal, hogy térbeli kimozdulásunknak reális jelleget kölcsönözzünk. … A szuvenír materiális volta lesz annak a szellemi tapasztalatnak, hogy az embernek sikerült az életét egy punnyadt hétköznapi „itt”-re és egy pompás, ünnepi „ott”-ra osztania….

Arra megy ki a dolog, hogy az ember egy másik helyre vitesse testét, ott önfeledtté váljon, majd újra magára találjon.

Turistának lenni olyan, mint a Mikulás : mi magunk ugyan nem hiszünk annak a világnak a másságában, ahova a testünket elszállíttattuk, de azt gondoljuk, hogy a gyerekeknek jó, ha hisznek benne. Amint felnőnek, átlátnak a csaláson, és úgy érzik, a saját gyerekeiknek még több porhintést kell nyújtaniuk. …

Már maga a turistaszó is lefokozza minden vele összekapcsolt dolognak az értékét. Az olyan kifejezések, mint „tudományos turizmus” vagy „vallási turizmus” azt éreztetik, hogy mi, a látogatók fontosabbak vagyunk, mint a hely maga, és hogy itt játszhatjuk a saját „el-vissza” játékunkat a világgal. …

Ha egyszer a turizmuslufi kipukkad, az világméretű, cunamiszerű katasztrófához vezethet…Egyelőre azonban a turizmus még évről évre gyorsabban növekszik, mint a gazdaság többi része. Van ebben valami ésszel föl nem érhető, aminek már nincs köze az élvezethez és a szórakozáshoz…”

A fentieket ellenpontozza, amit  éppen vasárnap délelőtt a Gondolat – jel-ben mondott Szilágyi Júlia fotóművész, világjáró (nem turista!) : „Úgy jó menni bárhová, hogy ott van dolgod…”

A Lettre Internationale 2007. 5. száma is mintha tematikus lenne félig : a kreatív felejtés köré szerveződött a cikkek egy része.

Márton László írása (Szavadat ne feledd : Kollektív amnézia címmel ) az elején megfogott:

„A feledés munkája esetenként lelki, érzelmi terhektől szabadít meg, mozgásteret nyithat a képzeletnek ; új, fontos tudnivalók elsajátítása elől háríthat el akadályt. A boldogtalanság elfelejtése boldogsághoz vezethet. A boldogság elfelejtése is boldogsághoz vezethet, másmilyenhez…”

később:

„Az ismeretek fejlődésével együttjáró felejtés nem feltétlenül produktív. J. Beckmann 1792-es monumentális tudománytörténeti munkájának harmadik kötetében több száz olyan anyagról, eszközről és eljárásról olvashatunk, amikről csak utalások maradtak fenn, mert az egymásra következő nemzedékek nem hagyományozták át őket. … Mi pedig mint élők, nem tudjuk megítélni az elfelejtett találmányok szükségességét, mert nem állnak rendelkezésünkre…

Egy-két emberöltő múlva már senki sem fog emlékezni rá, milyen volt a nyomdában a monó- vagy linószedés. … Az ólombetű elfelejtődik. Szép lassan a kézírás is elfelejtődik. …

Elfelejtődik, milyen volt az élet egy manapság közkeletű szolgáltatás vagy találmány elterjedése előtt. Milyen volt az élet… , amikor még nem volt mobiltelefon. Az emberek, tizenöt-húsz évvel ezelőtti előzményeink hogyan szerveztek meg egy randevút, hogyan tisztáztak egy félreértést, hogyan keresték meg ismeretlen helyen tartózkodó szeretteiket : ez is elfelejtődik.

Az a kijelentés, hogy „Soha nem foglak elfelejteni! , valójában azt jelenti, hogy „Már el is felejtettelek!”, és ennek gyanúja vagy tapasztalata szintén elfelejtődik. …

Önmagunkat is elfelejtjük. ... Elfelejtjük hajdani törekvéseinket, elveinket... régi felismeréseinket és tévedéseinket.”

A Magyar Grafika júliusi, rendkívül gondosan kivitelezett júliusi tematikus számát a KÖNYV jegyében szerkesztették.

Első írása Eiler Emil tollából egy nagyon jól összeállított (afféle) szakirodalmi szemle , címe: A jövő könyvei és a könyvkiadás jövője : A leírt gondolat megjelenési formái a digitális világban.

No és miről szól a Gerincesek c. cikk? – hát a könyvgerincről, benne a gerincszöveg irányáról! Ezzel kapcsolatban fejti ki véleményét tizenöt könyvtervező . Ízelítő:

„A gerinc a könyv szignója…”

„A szakma erodáltsága okán valószínűleg megállíthatatlan a manapság tapasztalható könyvtervezői-kiadói tendencia, ami a szöveg nálunk megszokott elhelyezési irányának ellenkező irányba fordítását jelenti a könyv gerincén. Kísérletező habitusom ellenére sem tartom a haladás feltétlen lépésének ezt.”

Két-három hete abban az agyforraló melegben az a blőd gondolatom támadt, hogy a nyári olvasó kicsit más, mint a más évszakbeli. No azért nem csak a triviális dolgok jutottak eszembe, hogy pl. az útikönyveket stb. nagyobb arányban kölcsönzik vagy ráérősebbek, hanem…

most hetente legalább egyszer jött egy-egy apuka a kisfiával (nem a gyerekkönyvtárba!!) valami egészen különös állatot keresni a kézikönyvekben (ezerfogú tengeri hal, különleges csíkbogár stb.), és bizony dacára a nagyon sok állatos könyvünknek, az igénynek megfelelő szöveggel és képpel csak kevés - az apának és a fiúnak egyaránt – megfelelőt találtunk, de találtunk. Ők persze még ezután is több órát bújták a könyveket.

Aztán tegnapelőtt más is megérkezett.

A kukázó bácsi –a városunk jellegzetes alakja - évente négy-öt alkalommal szokott bejönni a könyvtárba, kollégáim szerint azért, hogy „kiakassza” a könyvtárosokat. Menekülnek, ha meglátják. Kérése ugyanis véletlenül (?) szinte sohasem teljesíthető:

nincs meg, nincs bent (kallódik) a kért könyv, nem tudunk válaszolni kérdésére, nem találjuk lexikonban stb. Ilyenkor aztán - hangosan kinyilvánítva negatív véleményét - távozik.

Tehát tegnapelőtt ismét itt. Egy műszaki könyvet keres, ami most véletlenül bent van – az olvasóteremben. Most csak érdeklődtem – mondja, nincs itt a szemüvegem, egyelőre nem kérem. Aztán rákérdez egy másikra. Egy harmadikra – és szívélyes beszédbe elegyedünk . Hosszasan ecseteli meglátását, hogy a könyvtárak ész nélkül selejtezik ki a régi jó könyveket.

Például – dörrent rám – megvan-e még Öveges: Az elektronok nyomában c. könyve?

Nézem a katalógust – nincs meg. Pedig ezt én innen többször kölcsönöztem a hatvanas években! Technikai szemléletemre ez volt a meghatározó. Meg a relativitáselmélet. Meg az Ezeregyéjszaka legszebb meséi – nem a gyerekváltozat. -?????? - Nem a műszaki szemléletemre, hanem az egész világlátásomra – mondja.

Aztán összehasonlító meseelemzésbe bocsátkozunk (Ali baba és a negyven rabló és A kis gömböc – hol vannak a magyar mesék az „ezeregyéjszaka-beliekhez” – mondja, én próbálom a magyarokat védeni) – a kerettörténetről értekezik, a középkori és mai arab mentalitásról…

majd vissza az elektronok nyomába! Akkor el se tudom olvasni? De, mondom én, majd könyvtárköziben meghozatjuk. ODR-katalógus (elmondom neki a lényegét): lelőhely: két könyvtár (PTE, FSZEK). -A műszakit és a Széchényit miért nem említi ez a katalógus? - ?.

Nézem a BME-OMIKK külön katalógusát – megvan. És választ találunk arra is, hogy az 1952-55-ben 3 kötetben kiadott Élő fizika 3. kötete jelent meg ezen a címen. - Minden újabb kiadásából (egy kötetben) tudnék adni egyet. -Na jó, hozzon egyet – és elvonul olvasni (szemüveg nélkül!) Azért nem hagyja szó nélkül a helyzetet: hogy lehet az, hogy abban a közös katalógusban benne kéne lenni az OMIKK-példánynak, még sincs benne. És mért nem tudtam kideríteni a mi katalógusunkból a kért mű „eredetét”? És az OSZK-katalógusban miért nem találtam meg a kért címen? És ugye, hogy ész nélkül selejteznek a könyvtárak? Országosan 4 elérhető példány???!!!

Szóval ő mégis más volt mint télen! Nyári olvasó!!!!

A Liget 2007.7. számában Farkas Attila Márton nagyon érdekes cikkében olvashatunk a transzhumanizmus (a biológiai akadályokon átlépő új faj hírnökeinek mozgalma) képviselőinek jövőképéről.

Pl.: „ A szoftverfejlődés révén egyre tökéletesebb virtuális valóságok hozhatók létre, amelyekbe a tudat is föltölthető lesz az agy szinaptikus mátrixának szkennelésével és számítógépes szimulálásával.”

Rodney Brooks mesterséges intelligencia-kutató pedig ezt írja:

„Lassanként egyszerűen csak az ipari infrastruktúra részének fogjuk tekinteni magunkat.” Majd az implantátumok fejlesztése kapcsán ujjong, hogy milyen nagyszerű lesz, mikor agyunk közvetlenül kapcsolódik a netre, s a számítógép egere a fejünkben lesz.”

(Lesz ennek köze a web2-höz netán a könyvtár2.0-hoz? ??)

Az írás címe egyébként: A lélek rémtörténete : ironikus előadás a gonosz földönkívüliről.

Megint telepátia? Már néhány napja azt fogalmazgattam magamban, miért nem vagyok én (bármennyire szeretnék) 2.0-s könyvtáros, amikor FIKSZ legutóbbi bejegyzései közt olvasom a K2 kompetenciáit. Hát most 13 pontban láthatom, miért nem . Na jó, azért néhány pontot kipipálhattam, de + egy pont: az angol nyelvtudás még hozzáteendő, erre az angol (nyelvű) szerző : David Lee King nyilván nem gondolt.

Egyébként környezetemben is figyelgettem ugyanezt, nemigen látok ilyen könyvtárosokat – pontosabban könyvtárban dolgozókat még a programozók, rendszergazdák között sem! (Utóbbiaknak a technika bizonyára nem lenne akadály…)

Persze segíteni könnyen (?) lehet a dolgon: tanulni, tanulni... megtanulni!

Itt van egy "posztmodern novella" (???) a Holmi 2007. 7. számában - címe: A kölcsönző. Győri László írta, aki könyvtárosként kezdte pályafutását.

Jót lehet derülni a groteszk történeten:

„Ebben a barlangban nem csoda, ha a könyvtáros is barlanglakóvá lett, mogorva nőstény medvék lökték ki a könyveket az olvasók elé, a jobbára egyetemistákból álló tömeg depresszióba esett, először, amikor fejbe vágta az a mérhetetlen elhanyagoltság, másodszor, amikor rámordultak az Ursulák.” –

mégsem tudok vele mit kezdeni, még annak fényében sem, (sőt inkább annak ellenére nem), hogy  elkezdtem kutakodni a neten valami „háttéranyag”  után.

Ezt találtam: www.forrasfolyoirat.hu/0107/gyori.html - amiből kiderül (sok egyéb mellett), hogy Győrit eléggé frusztrálták  könyvtárosi élményei.

No de éppen  itt idézi  az általa is tisztelt irodalomtörténészt:

„Németh G. Béla szerint a remekművek megértéséhez közvetlen életrajzi és keletkezéstörténeti adalék nem kell,…”

Mostanában gyakori szakdolgozati téma a „könyvtár a szépirodalomban” . Rájuk hagyom az értelmezést.

(Csupán fölvillant a kontraszt a HSD július 2–i bejegyzésében írttal szemben.)