A Lettre Internationale 2007. 5. száma is mintha tematikus lenne félig : a kreatív felejtés köré szerveződött a cikkek egy része.
Márton László írása (Szavadat ne feledd : Kollektív amnézia címmel ) az elején megfogott:
„A feledés munkája esetenként lelki, érzelmi terhektől szabadít meg, mozgásteret nyithat a képzeletnek ; új, fontos tudnivalók elsajátítása elől háríthat el akadályt. A boldogtalanság elfelejtése boldogsághoz vezethet. A boldogság elfelejtése is boldogsághoz vezethet, másmilyenhez…”
később:
„Az ismeretek fejlődésével együttjáró felejtés nem feltétlenül produktív. J. Beckmann 1792-es monumentális tudománytörténeti munkájának harmadik kötetében több száz olyan anyagról, eszközről és eljárásról olvashatunk, amikről csak utalások maradtak fenn, mert az egymásra következő nemzedékek nem hagyományozták át őket. … Mi pedig mint élők, nem tudjuk megítélni az elfelejtett találmányok szükségességét, mert nem állnak rendelkezésünkre…
Egy-két emberöltő múlva már senki sem fog emlékezni rá, milyen volt a nyomdában a monó- vagy linószedés. … Az ólombetű elfelejtődik. Szép lassan a kézírás is elfelejtődik. …
Elfelejtődik, milyen volt az élet egy manapság közkeletű szolgáltatás vagy találmány elterjedése előtt. Milyen volt az élet… , amikor még nem volt mobiltelefon. Az emberek, tizenöt-húsz évvel ezelőtti előzményeink hogyan szerveztek meg egy randevút, hogyan tisztáztak egy félreértést, hogyan keresték meg ismeretlen helyen tartózkodó szeretteiket : ez is elfelejtődik.
Az a kijelentés, hogy „Soha nem foglak elfelejteni! , valójában azt jelenti, hogy „Már el is felejtettelek!”, és ennek gyanúja vagy tapasztalata szintén elfelejtődik. …
Önmagunkat is elfelejtjük. ... Elfelejtjük hajdani törekvéseinket, elveinket... régi felismeréseinket és tévedéseinket.”
Az írás második részében viszont féligazságokat érzek leírva: túlpolitizált , átideologizált,, néhol igazságtalan. De lehet, hogy az én tükröm torz(ít).
