Polcológia

A „2000” szeptemberi számában olvasható Martin Hala igen érdekes , A tacepaótól a blogig című írása. Alcíme: A független önkifejezés útjai Kínában. Fölvázolja az internet kínai térhódítását a kilencvenes évek közepétől, de nyújt egy kis szamizdattörténetet is, majd miután bemutatja a kínai blogoszférát, összegzésképpen párhuzamot von a szamizdat és az internet között:

„Ahogy a szamizdat, úgy az internet is az állam által közvetlenül elérhetetlen, alternatív nyilvános teret hoz létre. … mindkét forma a maga sajátos módján éri ezt el. A szamizdat szabadszájú és közvetlen, de hatósugara korlátozott, és erősen elválik benne a készítő és a fogyasztó szerepe. Az internet jobban ki van téve a cenzúrának és az öncenzúrának, de sokkal nagyobb a hatósugara, és azzal, hogy író és olvasó alig különül el egymástól ,erős részvételt feltételező médium. Mindkettő megváltoztatja résztvevői életét és gondolkodásmódját.”

Már régóta akartam írni róla. Ma meg már azt gondoltam, késő.

Szóval szeretem, amikor érzem, olyan időben élek, amikor valami átfordul valami másba. Azaz az átmeneti időszakot „lefülelni”. Persze tulajdonképpen mindig átmeneti időszak van. Lehet, hogy minden időszakban valaki(k) nagyon érzi(k) az átfordulást. (A paradigmaváltást?) Lehet, hogy ez életkorfüggő? Meg kell ehhez öregedni? Hogy ez az átmenet az élet forgatagából való saját kimenetelünk?

Figyelek, lesem a változás fokozatosságát irtó pici dolgokban is. Például a fekete ingeket a hangversenypódiumon. Amióta a Mezzo tévé nézője – no, azért inkább hallgatója!!! – vagyok, az ingek egyre sötétülnek. Az utca fekete divatja a koncertekre is bevonul. Kezdetben (5-6 éve?) csak bizonyos előadók viseltek fekete inget – főként selymet, bő ujjal, különleges szabással. Aztán egyre többen – együttesek egyöntetűen sötét inggel, ezek feketék és majdnem-feketék: sötétkékek, lilásfeketék, köztük egyszerűbb vonalúak , garbók, pulóverek is. Újabban a kamaraegyüttesek viselete egyáltalán nem egységes. Egyik tag konvencionális fehér ingben nyakkendővel zenél, a másik feketében (sötétkékben, bordóban…), sőt vékony garbóban, pulóverban. A minap egy kettősverseny két szólistája közül az egyik frakkban, fehér csokornyakkendőben, a másik zakó nélkül, sötét ingben.

Ezen a héten szinte bármilyen szólista (hegedűs, zongorista, csellista) szerepelt, mind feketében (sötétben), nyakkendő nélkül (felső gomb kigombolva). (Sőt a Duna tévében még Érdi Tamás is!) A karmesterek úgyszintén. Élen jár ebben Barenboim. (S ha fehér az inge, az csak állógalléros.) Ma meg már minden előadó feketében volt. A zenekari tagok azért még a hagyományos „hangversenyöltözetet” hordják. A (mai felfogásunk szerinti) ünnepélyesség (a mű, szerzője előtti hódolat?) így általuk garantált egyelőre.

Ennél azért az izgalmasabb lehetett, amikor a férfiak rokokó viselete ment át a 19. század sokkal puritánabb öltözetébe… vagy még inkább a két századdal korábbi váltás éppen a pompa irányába!

Most van egy kis időm arra, hogy leírjam, amit az imént hallottam, mert aztán elfelejtem.

A 75 éves Vásáry Tamással megy az interjú a Bartókon. Nagyon érdekeset mondott (ahogy mindig is fantasztikus szuggesztíven tud beszélni!).

Amikor meghalt Ferencsik, Aczél György fölhívta a disszidens zongoraművészt, és azt mondta: aranytálcán kínálja neki a Rádiózenekar karmesteri állását. Vásáry visszakérdezett: jó, de mit szól ehhez a zenekar? Mire Aczél: Nem demokratikus országban vagyunk, hogy ezt megkérdezhetném !!! Vásáry persze tudta, hogy a zenekar liblingje Kobayashi, és nem fogadta el a fölkérést.

Vásárynak egyébként most jelent meg verseskötete, írja az élettörténetét, két interjúkötetét pedig már olvashattuk: ( A zenén túl... : Vásáry Tamás zenés beszélgetései . - [Budapest] : Nap, [2003] 143 p. : ill. ; 20 cm . - (Álarcok,) és Szerelemben a zongorával : Vásáry Tamással beszélget Fazekas Valéria (Magyarnak lenni).

Szóval Kobayashi is apropója ennek a bejegyzésnek. A múltkor összehasonlítottam a német és a magyar nyelvű Wikipédiában a karmesterek listáját. Az eredmény: a német jegyzékben néhány piros színű név, a magyarban néhány kék. Ám a magyar jegyzék sokkal hosszabb, több nevet sorol föl. Természetesen sokkal több magyart is! A német jegyzékben őket találtam, nem mindenkit magyarként megjelölve:

Antal Doráti (1906–1988) magyar-amerikai, Péter Eötvös (* 1944), János Ferencsik (1907–1984), Ádám Fischer (* 1949), Iván Fischer (* 1951), Ferenc Fricsay (1914–1963)magyar származású osztrák, János Fürst (1935–2007), Árpád Joó (* 1948), István Kertész (1929–1973), Zoltán Kocsis (* 1952), Eugene Ormandy (1899–1985)magyar-amerikai, Zoltan Pesko (* 1937), Fritz Reiner (1888–1963)amerikai, Hans Richter (1843–1916)osztrák-magyar , Stefan Soltesz (* 1949) , Sir Georg Solti (1912–1997 magyar-angol, George Szell magyar származású amerikai (1897–1970), Sándor Végh (1912–1997) magyar származású osztrák.

Azonnal föltűnik Vásáry és Kobayashi hiánya!! (És akit még nem vettem észre!, vagy nem  tettem szóvá: Vaszy,V. Erdélyi M. A karvezetőket természetesen nem is említem, ők – nemcsak a magyarok - a németből teljesen kimaradtak.)

Végh Sándornál pedig az található : született 1912-ben „… im siebenbürgischen Klausenburg (Kolozsvár), Rumänien…” azaz az erdélyi Kolozsváron, Romániában .

De jó lenne, ha a magyar wikipédiában legalább a magyar karmesterek szócikkét mielőbb megírnák!

Sok résztvevővel, illusztris (aktív, nemcsak "néző") vendégekkel folyik a könyvtárban a régiós rendezvény második,”reprezentatív” része, ahova a (tulajdonképpen mindegy, melyik) televízió is hivatalos. Pici késéssel meg is érkeznek. A riporter azonnal kéréssel áll elő: várjanak a folytatással, mert ők nem érnek rá most forgatni, majd csak x perc múlva. Egy pillanatra megáll bennünk az ütő, néhányan még hajlanának is a dologra, aztán szerencsésen tovább folyik a műsor…

A Jel-Kép (nálunk) legújabb száma ismét nagyon érdekes tanulmányokkal jelentkezett. Elsőnek kellene említeni a Kapitányok (Ágnes és Gábor) átfogó , kicsit szakirodalmi szemlének, kicsit saját eddigi több írásuk összegzőjének beillő hosszú írását A szimbólum arcairól, de (másodikként) nagyon szórakoztató és egyben komoly tanulmány a Hogyan mosolyognak a gazdagok? című Lengyel Györgytől – aki elvégzett egy kísérletet: a Száz leggazdagabb magyar c. kiadványból levetített hallgatóinak három arcképet, és megkérte őket, írjanak néhány mondatot e személyek vélt jellemzőiről, közös vagy eltérő vonásairól. A kísérletet egy hónap múlva megismételte, de most már a három képen látható személynek rövid bemutatását is megkapták a diákok. Az eredmény: a vélemények megváltoztak!

A szerző következtetéseiből:

„Hogyan mosolyognak tehát a gazdagok? Rosszul, valamilyen okból többek számára inkább ellenszenvesen …a gazdagok mosolyával többfajta gond van… magabiztosan mosolyognak, s gyakran a befogadó szemléletének, alkatának, szocializációjának vagy hangulatának kérdése az, hogy ezt önteltségnek lássa…

A szegények ritkán mosolyognak a képeken .…Egy gazdag ember először is úgy mosolyog, mint akinek megvan mind a harminckét szabályos foga. … Ők azok, akik gyerekkorukat fogszabályozással töltik, s akiket megtanítanak arcizmuk fegyelmezett játékával járó hivatalos mosolyra mint a pozitív önreprezentáció elengedhetetlen kellékére. Náluk ez reflexszerűen működésbe lép, amikor fényképezőgéppel vagy felvevővel szembesülnek…

Miért tehát a zömmel inkább ellenszenves minősítés épp a mosoly esetében? Nemigen tudok rá elsőként más választ, mint azt, hogy a magabiztosság és a gondtalanság érzete, amelyek az üzleti közegben fontos pozitív szignálok lehetnek, tágabb körben ellentétes hatást indukálnak. A diákok körében legalábbis, akik ebben az életszakaszban nem az öltönyös-bőrgarnitúrás-magabiztos közeget élik meg.”

A harmadik , ami miatt leginkább a bejegyzést írom, az Csákvári József Avatarkultúra című dolgozata, amelynek alcíme: A digitális identitás természete és jelentősége. Mielőtt fő témájára rátérne, ír a csevegőszobákról, az interaktivitás és a közösség kapcsolatáról, a blogolók identitásáról:

„… a blogot írók a hálózatokban ,digitális maszkot’ hoznak létre… A blogger persze több digitális maszkkal is rendelkezik, amelyek egy része aktív (amit ő hoz létre), más részük passzív (amit mások képzelnek és írnak róla).”

Az avatarokról ez olvasható:

…optimális megoldásnak egyetlen, hosszabb távon használt, hétköznapi identitásunkhoz viszonylag közel álló avatar látszik, mert ez lehetőséget ad a személyiségfejlődés előnyeinek átélésére, énünknek az avatarral történő azonosulására.

…társadalmi értelemben nem az a fontos, hogy elf, troll, nő vagy baseballjátékos vagyok, … még csak nem is az, hogy milyen mértékben élem ezt meg. Sokkal fontosabb, hogy virtuális identitásom révén a mindennapi életben is használható tapasztalatokat szerezhetek anélkül, hogy a hétköznapi társadalmi-kulturális elvárások kényszerítő erejének feltétlenül meg kelljen felelnem és tetteimért visszavonhatatlanul viselnem kelljen a felelősséget.

…Az avatarunk nem az énünk elől történő menekülés eszköze, hanem sokkal inkább annak a vágynak a beteljesülése, hogy fizikai korlátok nélkül fejezhessük ki önmagunkat: az avatar egy ősi álom megvalósulása.”

Kicsit el lehetnék keseredve, hogy annyira nem olvassák a blogomat, hogy még egy olyan profi tartalomfigyelő szolgáltatásokkal dolgozó hírlevél, mint a KIT, sem vette észre minapi ODR-fórumos bejegyzésemet, és arról panaszkodik:

„a múlt heti MOKKA-rendezvény kapcsán legalábbis jó lett volna még
aznap este, esetleg másnap értesülni az elhangzottakról”,

szóval el lehetnék, mégsem vagyok, mert igazán elsősorban azért írom bejegyzéseimet, hogy

„majd emlékezni jó lesz”.

Sőt most nyitok egy másik blogot a napi (helyi) kibírhatatlanságok rögzítésére, ami meg igazán nem érdekelhet senkit – tulajdonképpen a reggeli „hatalmas-bejegyzés” háttere kapcsán.

Néha él át az ember ilyen pillanatokat, amikor a maga teljességében érzi át.

- lesújt – fizikai fájdalom nélkül érezhető a csapás ereje, láthatatlanul látszik íve

- összesűrűsödik a levegő – mégis: vákuum

- megáll az idő és minden mozdulat…

A pillanaton túl azonban nap mint nap tapasztalható a hatása

- a megtört gerincekben

- az egyre pusztuló mindennapokban :

„töprengenél, de eszmét
tőle fogan csak elméd”

- amikor már csak ritkán kapható el egy-egy összevillanó tekintet…

Hát ez bizony nem szakmai bejegyzés volt. De hát ilyen a blog természete (??). Holnap a fekete ingről fogok írni. Vagy ezt is kitörlöm.

Hát megvolt a folytatás is. Mármint az ODR-fórumé. Sok résztvevővel (igazgatók+ katalogizálásvezetők) , sok jó kérdéssel és hozzászólással – és Bánkeszi Kati igazán „topon volt” figyelmével, diplomáciájával, válaszaival. Azért volt hiányérzetem is. De ezt majd utoljára - illetve később, itt-ott elpöttyintve.

Jó hírekkel kezdte B. K.: van új MOKKA-szerver, fejlesztik az adatbázist, melynek során a legfontosabb feladatok közé a jobb kommunikációt, a napi kapcsolatok fenntartását sorolják. Lesz lehetőség egy (ha jól értem) régi-új munkatárs alkalmazására a rekordellenőrzés céljára .(Elég egy???!!!)

Simon András az informatikai bizottság vezetője összegyűjtötte bizottsága tagjainak véleményét, amelyek közül számomra a legfontosabb – és nagyon remélem, igazán megfogják -, hogy készítsenek megoldási ütemtervet, pontos határidőket megjelölve. (Ezt már én mondom : kezdetben az ODR-MOKKA integrációnak is volt elkészülési határideje <Hú, milyen régen!>, aztán minden elcsúszott.) A célok közül elsőnek említette a piaci pluralizmus megőrzését. Gondolom, ezzel azt „üzenhették” az IKR-fejlesztők, hogy ők is beszállnának a versenybe (mármint MOKKA-szoftver…), ám az egész tanácskozást valahogy áthatotta az e-Corvina monopóliumának masszív fennmaradása.

Szakmailag fontos megjegyzés volt, hogy a többkötetes dokumentumok kezelését nemcsak könyvtárosi, hanem szoftverszinten kell elsősorban megoldani.

Ismét nem tudtam hova tenni (sőt, kicsit megint kissé felhúztam magam), hogy mire gondol(nak), amikor azt mondjá(k): anyagilag érdekeltté kell tenni az önzetlen munkát. Ki végez ebben a dologban munkaidőn kívül, saját könyvtára hasznán is túl pluszmunkát? Persze lehet, nem akarok igazságtalan lenni…

Kardos András (talán a többi fejlesztő helyett is) őszintén kimondta: versenyeztetni kell a feladathoz elkészített/endő prototípusokat. Remélem, ez a javaslat tényleg megfontolásra kerül!!!

Horváth Ádám felszólalása nyomán: a könyvtárosok végre tartsák be a katalogizálási (MARC-, stb.),  szabványokat! – sok hozzászóló mondanivalója az volt: a duplumok kiküszöbölése a könyvtárakon is múlik: a rendszer ne fogadja be a hibás rekordokat, a visszadobottakat maguk a könyvtárak javítsák. Bánhegyi Zsolt újraélesztené a szupervizori rendszert. Nagyon bólogatott ő is, amikor Baricz Marika a naprakész (48 óra!!) központi szolgáltatás hiányáról és a Kello vállalásáról beszélt ( ez utóbbi csak OSZK-FSZEK-KELLO sikeres megbeszélése eredményeként jöhet létre). A „kitüntetett rekord” elve ezután többek szájából is elhangzott!!!

A fórum tehát most igazán működött, egyre pergőbb adogatásokkal, alig akartuk abbahagyni – , s amivel befejeződött, az is megnyugtató: a fejlesztők konzultációjának összehívását kilátásba helyezve, a tatabányai ODR-értekezleten való folytatás reményével.

A hiányérzetem pedig mégis itt: ez nem ODR-fórum volt, hanem kizárólag MOKKA! Az ODR (betű)szót talán egyszer ejtette ki valaki, és volt egy szó, aminek kifejtését vártam, de nem következett el: MOKKA 2.0. Hogy mikor lesz meg az integráció, mire számíthatunk az ODR-adatbázis követelményeinek megvalósulását tekintve??? Erről egy szó sem hangzott el. Félek, hogy Tatabányán sem.

Nyugalmazott iskolaigazgató a kötelező olvasmányok polcánál: - Sütő András: Csillag a máglyán c. műve nincs meg? - De, igen, egy drámakötetben. - De nekem a rövidített változat kell! - Olyan nincs belőle. Egyébként is rövid a dráma. - Jaj, de az én unokámnak többet is el kell olvasni!

Az imént olvasott, a Németh Márton blogjában valóban elgondolkodtató bejegyzés utolsó bekezdésében írtakat azonnal cáfolni akartam, aztán mérlegelés után picit mégis igazat adok írójának.

Egyik serpenyő:

- az semmiképpen nem igaz, hogy a 60-90-es évek magyar könyvtárügye a poroszos modellt követte volna! Már a hatvanas években az északi országokra függesztettük vigyázó szemeinket. Első igazgatóm (egyesek szerint )<szerintem nem> „vonalas káder” már ekkor hosszabb tanulmányúton a skandináv országokban tartózkodott, igazgatása első éveitől kezdve járatta könyvtárunk a (lehet, hogy csak általa olvasni bírt) Scandinavian Public Library Quarterlyt. Tapasztalatai közül bizonyos dolgokat próbált bevezetni. Második igazgatóm is ugyanitt volt tapasztalatcserén, és tudom, az országból többedmagával! Harmadik igazgatóm ugyanúgy, sok vezető kollégájával, ráadásul „miniszteriális” személyekkel együtt. Azaz a hivatalos kultúrairányítók is ezt a vonalat támogatták!

- már a hetvenes években több könyvtár próbálta adaptálni a KMK támogatását élvezve a szakrészleges könyvtár-modellt (szakrészlegenként együtt az azonos témájú, különböző típusú dokumentumok és különböző használatú <kézi- ill. kölcsönözhető> könyvek, stb.), majd pl. a FSZEK könyvtárai átalakultak kétfedeles ill. családi könyvtárakká, és példájukat az országban sok kis, főként alföldi könyvtár követte.

- S ha már itt vagyunk a FSZEK-nél és nagy könyvtáros egyéniségeknél, hát bizony Papp István neve a használóbarát könyvtár kialakításával (és még sok minden, az igényességet, szakmaiságot, innovációt megkövetelő hozzáállásával, a dolgok másféle szemléletével) kapcsolatban nagyon sokáig, reméljük, megemlítődik. Ahogy majd Katsányi Sándoré és Nagy Attiláé pl. a könyvtáros – olvasó kommunikáció dolgában is.

Kicsit előrébb tekintve pedig Szabó Ervin méltó utódját láthatjuk: Sallai Istvánt, aki az 50-es években mégis keresztülvitte pl. a szabadpolc meghonosodását közkönyvtárainkban.  Később pedig megemlíthetjük Lipták Pált, aki az 1985-ben átadott új könyvtárépületbe nyitott raktárat álmodott, bele artotékát helyezett, Horváth Géza pedig Tatabányán próbált meghonosítani a vertikális helyett egy horizontális munkaszervezésű intézményt.

Másik serpenyő:

- lehet, hogy ezek a tanulmányutak áttörő sikert mégsem hoztak – talán mert a résztvevőkben nem volt elég erő a kollégákba átplántálni, könyvtárukban meghonosítani az ott látottakat?? Nem tudom.

- lehet, hogy a könyvtárosok zöme tényleg nem vevő igazán az újra? Nem tudom. Mindenestre az érdekes, hogy a szabadpolcról vagy a hanglemezek kölcsönözhetőségéről éveken át folyt a szakmai vita… Vagy pl. még tavaly is közelharcot kellett vívnom egy-két kollégával, hogy a szabadpolcon váltsuk föl végre a CD-k mechanikus raktári rendjét tematikusra … és ez nemcsak nálunk van így, az OPAC-okból leolvasható, hogy másutt is a numerus currens él leginkább!