Az imént olvasott, a Németh Márton blogjában valóban elgondolkodtató bejegyzés utolsó bekezdésében írtakat azonnal cáfolni akartam, aztán mérlegelés után picit mégis igazat adok írójának.
Egyik serpenyő:
- az semmiképpen nem igaz, hogy a 60-90-es évek magyar könyvtárügye a poroszos modellt követte volna! Már a hatvanas években az északi országokra függesztettük vigyázó szemeinket. Első igazgatóm (egyesek szerint )<szerintem nem> „vonalas káder” már ekkor hosszabb tanulmányúton a skandináv országokban tartózkodott, igazgatása első éveitől kezdve járatta könyvtárunk a (lehet, hogy csak általa olvasni bírt) Scandinavian Public Library Quarterlyt. Tapasztalatai közül bizonyos dolgokat próbált bevezetni. Második igazgatóm is ugyanitt volt tapasztalatcserén, és tudom, az országból többedmagával! Harmadik igazgatóm ugyanúgy, sok vezető kollégájával, ráadásul „miniszteriális” személyekkel együtt. Azaz a hivatalos kultúrairányítók is ezt a vonalat támogatták!
- már a hetvenes években több könyvtár próbálta adaptálni a KMK támogatását élvezve a szakrészleges könyvtár-modellt (szakrészlegenként együtt az azonos témájú, különböző típusú dokumentumok és különböző használatú <kézi- ill. kölcsönözhető> könyvek, stb.), majd pl. a FSZEK könyvtárai átalakultak kétfedeles ill. családi könyvtárakká, és példájukat az országban sok kis, főként alföldi könyvtár követte.
- S ha már itt vagyunk a FSZEK-nél és nagy könyvtáros egyéniségeknél, hát bizony Papp István neve a használóbarát könyvtár kialakításával (és még sok minden, az igényességet, szakmaiságot, innovációt megkövetelő hozzáállásával, a dolgok másféle szemléletével) kapcsolatban nagyon sokáig, reméljük, megemlítődik. Ahogy majd Katsányi Sándoré és Nagy Attiláé pl. a könyvtáros – olvasó kommunikáció dolgában is.
Kicsit előrébb tekintve pedig Szabó Ervin méltó utódját láthatjuk: Sallai Istvánt, aki az 50-es években mégis keresztülvitte pl. a szabadpolc meghonosodását közkönyvtárainkban. Később pedig megemlíthetjük Lipták Pált, aki az 1985-ben átadott új könyvtárépületbe nyitott raktárat álmodott, bele artotékát helyezett, Horváth Géza pedig Tatabányán próbált meghonosítani a vertikális helyett egy horizontális munkaszervezésű intézményt.
Másik serpenyő:
- lehet, hogy ezek a tanulmányutak áttörő sikert mégsem hoztak – talán mert a résztvevőkben nem volt elég erő a kollégákba átplántálni, könyvtárukban meghonosítani az ott látottakat?? Nem tudom.
- lehet, hogy a könyvtárosok zöme tényleg nem vevő igazán az újra? Nem tudom. Mindenestre az érdekes, hogy a szabadpolcról vagy a hanglemezek kölcsönözhetőségéről éveken át folyt a szakmai vita… Vagy pl. még tavaly is közelharcot kellett vívnom egy-két kollégával, hogy a szabadpolcon váltsuk föl végre a CD-k mechanikus raktári rendjét tematikusra … és ez nemcsak nálunk van így, az OPAC-okból leolvasható, hogy másutt is a numerus currens él leginkább!
