Nagyon ambivalens érzéseim voltak a Halott könyvtár kiállítás hírét hallva, majd a vele kapcsolatos vitát olvasva.
Maga a cím engem is fölháborított. Meg az a tömegesség – hogy egyszerre ennyi könyvet és ilyen különböző minőségűeket állítanak ki.
A hallgatag többség elemeként jókat bólogattam, amikor megszólaló okos kollégák ezt vagy azt mondtak.
Könyvállományunk rutinos selejtezőjeként viszont bennem is többször fölmerült, valamilyen módon népszerűsíteni kellene a régen forgatott műveket – különböző formák merültek föl ötletként – pl. honlapon (ill. egy kiállítási tárlóban) hetenként érdekes könyvismertetés – egy-egy beszkennelt figyelemfelhívó részlettel , aztán minderre legyintés…
És évenként újra elölről kezdeni a fölöspéldányok kivonását, mert bizony a hetvenes években mindent megvettünk több példányban, ráadásul jött a kötelespéldány is, minden újranyomáskor újabb példánnyal – de egyszerre bizony minden fölösleget adminisztratíve is lehetetlen törölni!
Másrészt valóban jó, ha a már beszerzett művekből –keresettségük számától függetlenül - marad a régióban (nálunk) egy! A „pesti ember” el sem képzeli, hogy egy vidéki kutató vagy egyszerű halandó olvasó számára a távolság (menetrend, benzinár, nyári könyvtárbezárások) milyen kínzó lehet egy könyv megszerzése ügyében. Ne hagyjuk magunkat - olvasóink érdekében - bemesélt magasabb célokra hivatkozva eltéríteni megtapasztalt meggyőződésünktől!
Az tuti, hogy ez a Halott könyvtár cím nagyon nyerő volt – sok cikk jelent meg róla. Azért hál Isten, nem egyformák. A most szombati egyik napilapban azt írja Sebeők János:
„Kérdés,az a könyv, amelyik annyira ki van kölcsönözve, hogy sohase viszik vissza, élő könyv-e, netán egyenesen már a mennybe jutott?...”
„…messzemenő következtetéseket levonni belőle nem szabad, mert a kölcsönzési logika és az olvasási logika nem ugyanaz.”
„A kultúra nagy vívmánya épp az, hogy van élet a halál után is.”
„…ha valami makacsul bennragad a köztudatban, az éppúgy probléma lehet, mint az, ha kikerül onnét. A felejtés óceánja és az őrzött trezor közt kell megtalálnunk az arany középutat.”
Ráadásként most közreadok egy – elfelejtett - történetet, amit egy hete hallottam a rádióban majd olvastam egy kettős jubileum kapcsán:
Sztálin és Prokofjev egy napon haltak meg:
„1953. március 5-én hunyt el egy másik ember is. De az ő halála teljesen észrevétlen maradt.S egy virágszál Prokofjevnek Richter előadásában:
Szergej Prokofjev* volt az. Az özvegy megpróbált legalább valami virágot szerezni a koporsóra. De minden zárva volt, semmit nem lehetett venni. A szomszédasszonyuk minden szobanövényét levágta, hogy legalább valamit oda lehessen tenni a nagy zeneszerző sírjára. Ugyanakkor Prokofjev kedvenc zongoraművésze, Szvjatoszlav Richter** különrepülőgépen Tbilisziből Moszkvába tartott, hogy az Oszlopcsarnokban a Vezér sírjánál játsszon. A repülőgép tele volt virággal és Richter valósággal fuldoklott az illatuktól…”
[youtube https://www.youtube.com/watch?v=rJfDl6h9ZgI&w=420&h=315]
