A „meg ne fogd a tehén farkát!” című esszét olvasva a 2000-ben (4. szám) egy bekezdés erejéig Paul de Man által olvasni is tanulhatunk:

„a lényeg csak az, hogy körültekintően, óvatosan, intelligensen, azaz ne sietősen és vadul, hanem szelíden , derűsen és mindenekelőtt lassan olvass…”

Bazsányi Sándor (a szerző) fölteszi a kérdést: ki, hogyan olvas?

„Goethe például háromféle olvasóról beszél… az első ítéletalkotás nélkül élvez, a harmadik élvezet nélkül ítél, míg a középső… mindig élvezve ítél és ítélve élvez.”

Az iménti kérdés természetesen engem (a könyvtárost) is foglalkoztat. Lehet, hogy konyhai filozofálgatás a megfigyelésem nyomán tett következtetésem, de sokszor gondolom több betűfaló (nem föltétlenül mindenevő, sőt sznobosan megválogatott olvasmányhátterű) olvasó-ismerősömről (vagy pl. kollégáról) : „kár belé!” – mert úgy látom: mindennapi kultúrájukban, bárkihez-mihez való viszonyulásukban, gondolkodásmódjukban nem „hasznosul” az elolvasott betűtenger – örömszöveg vagy gyönyörszöveg. Persze több olvasóról mondható el, hogy olvasmánya „vérré vált”.

Ezek ugyanitt (Barthest idézve):

„az örömszöveg kielégülést okoz, betölt, eufóriát idéz elő; a kultúrából jön, és nem szakít vele, az olvasás kényelmes gyakorlatához kötődik. A gyönyörszöveg elveszetté tesz, vigasztalanná… , elbizonytalanítja az olvasó történelmi, kulturális, pszichológiai bázisát, ízlésének,értékeinek, emlékezetének szilárdságát… Az örömszöveg olvasása során rácsodálkozunk a kultúránkra (Lámcsak, Balzac Párizsa!) ; míg a gyönyörszöveg inkább elborzaszt, elidegenít ugyanattól (Nicsak, Kafka férge!)…”

Fenti gondolataimat egy fals (?) asszociációval a rádióbéli Szonda egyik adásában hallottak „megerősítették”…