Csak nekem fontos, hogy legyen már végre egy normális (= nem föltétlenül dizájnos), a könyvtárosok számára is hasznos, rendszeresen gondozott  könyvtári portál?!

A konyvtar.lap.hu nagyon-nagyon hiányos, egyenetlen, ha az egyes fejezetekben próbálunk böngészni. (A HUNOPAC - ahogy látjuk, másfél éve nincs frissítve, de már előtte évben is  "akadozott"'.) Eredeti szerkesztője írta is, nincs rá ideje társadalmi munkában tovább gondozni. Úgy látszik, új jelentkező a folytatásra nem akadt.

Más portálok ezt hogy csinálják? Például a Színház-portált egy profi szerkesztő x órában készíti, frissíti  pénzért? Vagy van egy stáb, amely munkamegosztással szerkeszt?

Vagy legyek optimista, és reménykedjek, hogy a TIOP-TÁMOP hátha eredményez egy új portált a közeljövőben? Esetleg éppen a megújuló MOKKA-ODR mellé?

Ha tudnék, szívesen beállnék egy csapatba dolgozni, csak alakuljon meg már valami az ügyben!

Hetek óta néhány klogon az alábbi hibaüzenet látható indigókék háttérrel:

A domain tulajdonosa még nem töltötte fel weboldalát!

Az én oldalam sem volt elérhető emiatt,  a Henrietta-blog sem, de aztán ez a kettő újból a "régi". Élet és Könyvtár-t, HSD-t viszont azóta sem lehet olvasni. Vajon törölték is az egész tartalmat? És miért?

Már írtam arról, hogy nem szeretem a láncleveleket, mégis van köztük néhány olyan, amelyet szívesen elolvasok. Ma is kaptam egy ilyet : Gyökössy Endre A Boldogságmondások margójára címmel – romantikus természetfotókkal a háttérben – , és egy pillanatra az jutott eszembe, hogy néhány sorát el kellene küldenem a Katalist-beli csörte vívóinak. Ezekre a sorokra gondoltam:

Boldogok, akik tudják, hogy másoknak is lehet igaza, mert békesség lesz körülöttük.

Boldogok, akik nevetni tudnak önmagukon, mert nem lesz vége szórakozásuknak.

Boldogok, akik tudnak elhallgatni és meghallgatni, mert sok barátot kapnak ajándékba és nem lesznek magányosak.

Boldogok, akik el tudnak hallgatni, ha szavukba vágnak, ha megbántják őket, és szelíden szólnak…

Boldogok, akik tudnak elhallgatni…

Az eredeti témához csak annyit: a 70-es évek végén nagy szakmai vita folyt a nyilvános közkönyvtárak szakrészlegesítéséről, majd picit később az állomány másfajta elhelyezéséről. Ez utóbbin értetté(ü)k a használó számára az adott szakterületre vonatkozó mindenfajta dokumentumtípus, egy térben,  „öbölben”  való hozzáférhetőségét, valamint a kölcsönözhető és helyben használható állomány egybesorolását is. És nemcsak viták folytak. Az eredetileg (angolszász!)  Overingtontól származó modellnek egy-egy elemét a megyei könyvtárak közül néhány beültette a saját gyakorlatába.  A Békés megyei könyvtár például (ill. festőművész és műgyűjtő igazgatója) létrehozott egy nagyon színvonalas képzőművészeti szakrészleget, a kaposvári és a tatabányai könyvtár  több szakrészlegűvé alakította olvasószolgálatát, az előbbi létrehozott egy nívós általános részleget is, a pécsi megyei könyvtár pedig, bár nem nevezte magát szakrészleges könyvtárnak, szakolvasótermei mégis  mintegy szakrészlegként működtek, és igen, itt, ekkor, a nyolcvanas években (tehát nem a Tudásközpontban!) kezdték a polcokon a kölcsönözhető és a kézikönyvtári könyveket –piros színcsíkkal - egymás mellett elhelyezni. És e könyvtárak munkatársai bizony már harminc éve és azóta is figyelnek a szupermarket-modellre, próbálnak használócsalogató fogásokat meghonosítani, figyelik az olvasók mozgását a terekben, és igényeiknek elébe menni…

Kedves Kollégák!

Most, hogy csaknem mindenki elmondta valóban súlyos keserveit, tapasztalatait az álláshirdetés kapcsán a fiatalok kontra tapasztaltak munkavállalásáról,  újból megnéztem az álláshirdetést.

Azonnal Örkény egyik egypercese, az Örök nosztalgia alcímű Apróhirdetés jutott eszembe:

„Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt, Sas-hegyre néző lakásomat sürgősen, ráfizetéssel is elcserélném Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt, Sas-hegyre néző kilátással...”    [kiemelés tőlem]

Előbbi az Irodalmi Jelenben (egyik kedvenc lapomban)

így:
A könyvtáros mindig segéd. Segédje az irodalomtanításnak, a tudománynak, a tanárnak. Ebben a minőségében rengeteget adhat, ha neki is adnak. Mindent beszerez, kínál, terjeszt, és ezt szívből teszi, nem pénzért, amire, mint segéd, kevéssé számíthat. Mecénásra vár, hogy mecénás lehessen, az értékek támogatója, az íróké, az olvasóké. Bújja a katalógust, újabban a számítógépen, hogy kikeresse, felkutassa azt is, amire nem is gondolt az írásmű nyomába eredő kíváncsi. Átrándul a Gutenberg- galaxisból a Neumann-galaxisba is a keresésért. Tanul belőle, hogy újabbakat leljen ahhoz, amit majd másoknak is ajánl, szóban, recenzióban, blogban.

És a jó megfigyelő gasztroblogger a Vendéglő az ínyenc bloggerhez c. webnaplóban  a könyvtárról imígy:

...meg is lepődtem, hogy a szegény, szerény bibliotéka ilyesmit szerzett be, lévén ők csak egy lakótelepi fiókkönyvtár, akiknél a legnépszerűbb vonalat Danielle Steel és társai viszik. Aminek megvan az a kellemes következménye, hogy az általam kedvelt kategóriákban és szerzőkben nincs nagy konkurencia. Ezt a könyvet is mindössze háromszor kölcsönözték ki tavaly szeptember óta - abból is kettő én voltam. Pedig nem rossz, bár hatezer forintot nem adnék érte - inkább kéthavonta kikölcsönzöm.

http://polcologia.blog.hu/media/image/201103/inforadio.hu/hir/kultura/hir-422605

Ma a Kossuth Rádióban a Népzene határok nélkül című műsor Juhász Mitsoura Mónika cigány énekest és nemrég alakult zenekarát mutatta be.
A nagyon jellegzetes hangú művésznő pályája alakulásáról mesélve nem is egyszer említette meleg szavakkal a békéscsabai megyei könyvtár zenei részlegét, az ottani gazdag – indiai (radzsasztáni), tibeti zenét is tartalmazó - bakelitlemez-gyűjteményt , mint ami elindította az énekessé válás útján.
De szép is volt, amikor magam is ismerkedtem Ravi Shankar zenéjével!

Azt olvasom a KIT-hírlevélben, hogy hatékonyabb – mert lerövidül a kölcsönzésre szánt idő -, ha a vonalkódot a könyv külső borítóján helyezzük el.

Hát én ezzel szemben – tapasztalataim alapján - azt mondom, hogy hatékonyabb, ha a vonalkódot a könyvben a címlapra, a cím alá ragasztjuk.

A 80-as évek végén kezdtünk  vonalkódot alkalmazni. Akkor többen (könyvtárak) úgy beszéltük meg, hogy a hátsó borító „belseje”, azaz a legkevésbé feltűnő hely az ideális a vonalkód számára. Így használtuk legalább 5-7 éven keresztül, mígnem egyik kollégánk föllázadt, mondván, sokat kell lapozgatni egyik kézzel, a másikkal a vonalkód-leolvasót kezelni… -  azóta a vonalkód helye, amint írtam,  a címlap, ott is a cím alatti , általában üres felület.

Mi szól még emellett?

1.       a gazdaságosság! – nem Hollandiában vagyunk, alacsony a beszerzési keretünk, a legforgatottabb könyveket bizony, többször be kell kötnünk. Amíg a borítófedélen (kötéstáblán) volt, minden köttetés alkalmával a kötéstáblával együtt a vonalkód is ment a hulladékba, újra kellett vonalkódot nyomtatni (hatékonyság!!!).  A köttetendő könyvek nagyon kis százalékában sérül meg a címlap, tehát az újrakötött könyvnek megmarad az eredetileg legyártott kódja is.

2.       a „biztonság” vagy minek is mondjam. Annak idején többször tapasztaltuk, hogy csavaros észjárású olvasók értékes, ritka vagy nagyon keresett könyvek vonalkódját ügyesen  kiszedték a helyéről, és finoman,  szinte észrevétlenül átrakták egészen értéktelen könyvek (vagy pl. elsőkötetes költők verseskönyveinek) kötéstáblájára. A gyanútlan, lankadó figyelmű  könyvtáros meg nemigen vette észre, hogy a „visszahozott” könyv nem pl. Andorka Szociológiája volt, aminek ezután bottal üthettük a nyomát, hanem egy verseskönyv.  A cím alatti vonalkód (ahogy a hollandiai külső borítón is) jobban észrevéteti a könyvtárossal, hogy melyik könyvet veszi át.

Az automata kölcsönzés esetében biztosan könnyebb az olvasó dolga – még kinyitnia sem kell a könyvet. Azonban nem hinném, hogy a jól forgatott könyvekre „átlátszó ragasztószalaggal kopás ellen védett” vonalkódot nem kell többször újra ragasztani – ez csak a poros polcokon porosodó könyvek esetében marad ép – látjuk ezt a gerincre ragasztott raktári jelzetek esetében is (vagy lehet, hegy nálunk még a ragasztó is rosszabb???)!

Ma gyorsan megnéztem a nálunk „átfutóban” levő könyvtárközi könyvekbe pillantva, hogy néhány nagy könyvtárban mi is a vonalkódozási gyakorlat.

A kötéstábla belső oldala:  DEENK, OGY, KE, GATE

A hátsó borítófedél belső oldala: Békéscsaba, MK

A címlap verzója: Somogyi-Könyvtár -Szeged, SZTE, Salgótarján - MK

Címlap: PTE, Győr MK, KSH, Miskolc- MK –

-          nem tudom, ők mióta és miért.

Szeretek egy-két gasztroblogot, és szórakoztat egy antigasztroblog: a Gasztobarom.

És most mit olvasok nála?

"Nem mondom, hogy a világ legjobb könyvtári büféje ez a várban [OSZK], hiszen az Uzsorakönyvtár (értsd: FSZEK) kevés pozitívumainak egyike a remek büféje, de az OSZK-büfének van egy hatalmas előnye.

Hogy abban a térben van, ahová csak jeggyel lehet belépni, úgyhogy nincs tele jöttment csövezőkkel, mint a Szabó Ervin téri. Eleve az OSZK-ba csak az megy, aki nagyon akar valamit. Vagy nagyon rákényszerül. És ez azon kevés helyek egyike az országban, ahol nem bölcsésznek lenni ciki, hanem műszakisnak. Muhaha. Amúgy most, hogy lejárt az olvasójegyem, azt kell hogy mondjam, hogy már hiányzik. Hónapokig ez volt a második otthonom."

„Az olvasás ügye úgy szokott Magyarországon megjelenni: közbotrány. …

Gyakorlatilag tudniuk kell, hogy Magyarországon először ez a mai találkozó azt jelenti, hogy egy frontáttörést szeretnék keresztülvinni az olvasáspedagógia ügyében, amikor is azt a hagyományt, hogy az olvasás ügye az alsó tagozat ügye, illetve magyartanárok ügye, ezt kell először lebombázni, ezt kell szétbombázni  -  ezt az előítéletet. És tudomásul kell venni, hogy valamennyien „olvasáskutatásosak” vagyunk. …

aki nem tud olvasni, gyakorlatilag nem tud tanulni, aki nem tud tanulni, az gyakorlatilag a kultúra értékéről marad le. …

az olvasáspedagógia nem szűkebb szakmacsoportok – lásd alsó tagozat és magyartanárok - ügye, hanem összpedagógiai ügy."

-          mondta Zsolnai József , a XX. századi magyar pedagógia meghatározó alakja , többek között az Iskolakultúra c. folyóirat alapítója utolsó nyilvános szakmai szereplésén, amikor  halála előtt másfél hónappal fölkelt betegágyából , és  az általa előkészített Olvasáspedagógiai  Konferenciát köszöntötte  november 26-án (retorikailag is kifogástalanul).

Tegnap temették Törökbálinton.