Polcológia

A Kortárs 4. száma egy könyvtáros-elbeszéléssel kezdődik. Amolyan önéletrajz-töredék – jó kis (régi) szakmai címmel: Szoros betűrend (lehet, hogy a mai könyvtárszakosok ezt már nem is tanulják?), itt-ott valós, máshol elváltoztatott nevekkel (pl. rá lehet ismerni Kamarás Istvánra és másokra). Írója a költő Győri László, aki több könyvtárban dolgozott, de igazából – valahogy ebből az írásból is úgy látom – mintha sosem élte volna bele magát. Pedig az első mondata is:

„ A könyvek, az olvasók diktálták a sorsom…”

És később:

„Könyvtárosnak születtem, empirikus, aprólékos természetemnek nagyon is megfelelt az a szakma, amit műveltem…”

Ilyen skatulyába teszi a könyvtárosságot, mint könyvtáros:
„Nem észmunka, nem észmű az egész, teljesen külsőleges, formai, igen ebben a pillanatban ébredek rá: olyan munkával töltöttem el az életem, amely az elmét egyáltalán nem köti le, nincs benne gondolat, új eszme; értelmiségi, de segédmunka.”

Azért talán nem mindenki így éli meg...

A beszélgetésre kiéhezett olvasó jön, leül az ügyeletes tájékoztató elé (ismerik is egymást), és mondja, mondja búját, örömét, köznapi dolgokat, egyebet… és közben nem veszi észre, hogy a tájékoztatásra várakoznak, vagy inkább eloldalognak, mert látják, hogy a könyvtáros „foglalt”. Ez megismétlődik másnap, egy hét múlva, sokszor… Az olvasó immár megszokott bútordarab. Ott. Kell (lehet) ezen változtatni?

Nemrég fejeződött be a Duna TV-ben egy (kis?)film Aczél Györgyről. Többen emlékeztek meg a vele való kapcsolatukról, elsősorban nem is a „szívélyesről”, hanem pl. Heller Ágnes a tiltásokról, amikor nem utazhatott külföldre stb. … Az egyes interjúk fölértek egy-egy Aczélt és a beszélőt is jellemző kis miniportékkal. Lányai és unokája is érdekeset mondtak – Máté, az unoka például mintha most venné tudomásul, hogy a hagyaték bizonyos részének „zárolása” miatt abba bizony még ő sem tekinthet be, még kutatói igazolással sem.

Ami viszont fölháborított: az Aczélnak dedikált könyvekből KIVÁGTÁK a dedikáció szövegét őrző lapot, és ezt az egyelőre nem kutatható kéziratok közé tették (Aczél ezzel akarta védeni barátait és ellenfeleit)!!! Ez utóbbi méltánylandó, de a lapkivágás azért kissé barbár…

Ma ezt találtam egyik legkedvesebb folyóiratom elektronikus változatában:

Olvasóterem tájékoztató asztalánál elegáns (ötvenes) úr – kalap, kabát; egyetlen cetli a kezében (amúgy ruhatár használata és olvasójegy leadása kötelező), ezen Cutter-szám: T 34 –„ az [könyvtár] igazgató úr nevére kérem !”

Vajon miért esne nehezére beiratkozni? Vagy rendszeresen használni a könyvtárat?

Talán már meg is szűnt az az egyszemélyes folyóirat, ami régóta foglalkoztat (főleg írásai, de nemcsak azok), és most P. Ádám FIKSZ-váltása kapcsán intenzívebben gondolok rá. Dobszay László zenetörténész, karnagy Gondolkodó füzetei talán másfél éve kerültek kezembe, és azóta is sokszor előveszem esténként – amint a versesköteteket, füveskönyveket szoktuk olvasni.

Az egyszemélyes folyóiratról általában Németh László Tanúja jut eszünkbe, amelyet egyetlen szerkesztője-szerzője 1932 és 1937 között írt egyedül. A lap mintájául Ortega y Gasset El Espectador (magyarul Szemlélő, figyelő) c. ugyancsak egyszemélyes esszéfolyóirata szolgált, de az író éppen annak címére utalva választott más címet:

· „Olyan ember vagy-e, aki csak néz? Vagy aki cselekszik? – vagy aki félrenéz, arrább sétál…¹³ „Nietzsche”

· „Nem Figyelő, hanem Tanú. Nemcsak szemtanúja annak, ami van, hanem bizonyságtevő amellett, ami örök. Azon túl, hogy írás: erkölcs!” Németh ^th László)

Az irodalomtörténész, Békés Márton ezt írja a vállalkozásról:

· „A sorslátó („cirkuluslátó”) ember tehát beavatkozik, feladatvállalása a sorssal szemben a nemzetért történik, … a heroizmus feladata az, hogy kitartsunk helyünkön, híven ahhoz, „amik vitálisan vagyunk […] vállaljuk, amit a sors ránk szabott…”

Irodalom- és sajtótörténetek általában még néhány lapot jelölnek meg a „műfaj” (amely jellegzetesen 19. század második felében született) előzményeként : Karl Kraus Fackel-jét (A Fáklya), Charles Péguy: Cahiers de la Quinzaine-t(1900), Bródy Sándor Fehér könyvét (1900), és későbbiként Szabó Dezső lapjait, leginkább a Ludas Mátyás füzeteket, valamint Nagy Lajos különvéleményét (1939) sorolják föl.

Mit is ír Bródy Sándor, amikor abbahagyja a Fehér könyv írását?

· "Az ember – írja a Vallomásban (1903) – vagy nekiveti mellét a dolgok piszkos hullámainak, vagy megy az iszapos moslék meleg árjával. Vagy együtt megy a gazemberekkel, vagy konfrontálja magát velük. De félig ezt cselekedni, félig amazt: szomorú kapkodás, és én – attól tartok – e tizenkét kötetben főleg ezt cselekedtem ...

Ha mélyebbre ásunk, találunk bizony 18. századi egyszemélyes folyóiratot is, mégpedig Bessenyei György, akit 1780-ban nevezett ki Mária Terézia könyvtárossá, szerkesztette a német nyelvű Der Mann Ohne Vorurteil-t (1781) (Az előítéletek nélküli ember), és valamivel későbbi, 1796-ban indult Samuel Taylor Coleridge The Watchman (Vigyázó) folyóirata.

A közelmúltban újabb egyszemélyes folyóiratok jelentek meg. Legjelentősebb közülük Obersovszky Gyula: Vagyok c. lapja(1991).

· „Írja, szerkeszti, kiadja, rikkancsolja Obersovszky Gyula, az 1956-os forradalom és szabadságharc lapja, az IGAZSÁG, majd az illegális ÉLÜNK lapító főszerkesztője, halálraítélt – hálából a múltjáért.”

Majd, bizony, már a blogok korából való a debreceni Vitéz Ferenc Néző.Pont-ja és igen, Dobszay László Gondolkodó füzetek című lapja.

A szerzői szándék a lap mindegyik, szigorúan 16 oldalas példányán olvasható:

· „…egyszemélyes, ingyenes folyóirat. … A fórum egy értelmiségi személyes nézeteinek ad hangot. Szeretné azt a nyugodt, tárgyszerű, elemző, ugyanakkor szükség szerint kritikai hangot megütni, ..

Évenként 10 szám jelent meg 2002 szeptemberétől (úgy tudom) 2007 végéig. Egyetlen állandó rovata volt (Jegyzetek a liturgiáról), de több oldalt foglalnak el a szerző más témával kapcsolatos írásai, észrevételei, gondolatai . Például írt a szövegértésről, a Városok szerkezetéről és történelméről, több alkalommal elemzően idézett Aquinói Szent Tamás műveiből, arról, hogy Mi a magyar a zenében, hogy Mi a tudomány, Ki a tudós? , a giccsről, a tekintélyről, de idéz Hermann Hesse Üveggyöngyjátékából is egy részt (A zene csodája címmel). Sajnos, éppen az a füzet nincs most kéznél (kölcsönadtam valakinek), amelyben a számítógépről mint a szellemi munka ellenségéről és barátjáról írt.

Dobszay László nagyon részletes „tájékoztatással” indította lapját: kinek, miért, milyen stílusban, mikor, hogyan készül a lap, hogyan lehet rendelni stb.

· Mi ez?

Egyszemélyes lap. Egy tanulásban és töprengésben töltött élet

tapasztalatainak átadása: Gondolatot és gondolkodásmódot

közvetít,gondolkodásra, elgondolkodásra együttgondolkodásra invitál…

Mit tegyen, ha tetszik a lap?

Olvassa, azért dolgozom vele….

…

Mit tegyen, ha nem tetszik a lap?

Nagyon kérem, ne járassa, …

Váli Dezső így írt róla blogjában az első számok után nem sokkal:

• „Telefonon rögtön fölajánlottam neki, hogy honlapom főoldalán külön fejezetet nyitok neki, eltérő színű betűkkel. Még ezen gondolkodik, mert ezt a szándékosan beépített akadályt (boríték) elvi okokból fontosnak tartja. Elleneztem, merthogy kár kizárni a potenciális, alkalmi érdeklődőket, a magyar kultúra nagyobb nyilvánossága elé kéne ezt vinni, ilyen, vagy egyéb úton. Kiderült, már nálam komolyabb fórum is fölajánlotta web-oldalát.

Majd eldönti.”

Eldöntötte: csak nyomtatásban jelentek meg a füzetek.

Jó lenne újabb füzeteket is kézbe venni …

A Jelenkor februári számában Konrád György szép esszéjét olvashatjuk: Írás, olvasás, véletlen bolyongás címmel.

Néhány részlet belőle:

· „Valószínű, hogy az olcsóbb hozzáférhetőségnek divatba jönnek a hagyományos és az elektronikus módozatai. A hagyományos lehetne a kölcsönkönyvtárak hálózatának változatosabb kiépülése és a magán könyvcsere szokásának elterjedése. Látogatások kiegészítője lehetne barátainkhoz könyvvel érkezni, hozni, vinni…”

· „Az irodalom részben tehát ott marad köz- és magánkönyvtárainkban, részben azonban elszakad az ő anyagi valóságától, a félezer éves könyvtől, és digitális suhanássá változik…”

· „Könyvtárat rakunk, elrejtőzünk benne, és azt reméljük, hogy akadnak olyan elvetemült olvasók, akik a rejtekhelyünkön ránk akarnak bukkanni, és még azután is kíváncsiak lesznek ránk.”

A Kossuth Rádió vasárnap délelőtti Pro és Kontra c. műsorában ma végre könyves témáról vitatkoztak: arról, hogy van-e ma színvonalas lektűr. A rádiós Mészáros Sándor szerkesztő két irodalomkritikussal beszélgetett, Bárány Tiborral és Károly Csabával.

Igazán élvezetes, gondolatébresztő, sőt könyvtári „aprópénzre” is váltható vitát hallhattunk, például a mai sikerlisták hamisságáról, vagy arról, hogy kerüljön-e egy polcra az igazi lektűr és a többek által olvasott valódi szépirodalom; hogy a lektűr annak gondolja-e magát, ami, ill. a könyvesboltok ezt akként akarják-e eladni.

A műsor közben az jutott eszembe, hogy egy olyan ajánló polcot indítunk a jövő héten, amelynek címe pl.: „Színtiszta szépirodalom” (vagy inkább valami jobb megfogalmazással…).

amelyet egy szlovákiai magyar író-költő, Z. Németh István írt. A Szőrös Kő című szlovákiai irodalmi folyóirat 2008. 5. számában jelent meg (nem ez a legfrissebb szám, de hozzánk ma hozta a Posta ). Az interneten még nem olvasható, gyanítom, hogy nem is mostanában, mert a honlapja 2006-ban „megállt”.
Hát akkor egy-két sor a Cyberdoktor című versből:
…de jön Cyberdoktor és meggyógyikál
s néhány kiskanál új betűtípus után
már nem is ordítanál
a kibertér oltára előtt áldozol
a billentyűkkel imádkozol…
Kicsit zavar, hogy a versben két g-vel írták a blogol szót, ráadásul ugyanazt a kifejezést használva („blogolnak a lelki szegények…”), amit legelső blog-bejegyzésemben Birtalan Balázs (szintén szlovákiai költő) verséből idéztem.
A folyóirat furcsa címének eredete a Szlovákiai Magyar Írók Társasága honlapján olvasható. Rovatcímei is érdekesek. Tanulmányai figyelemre méltóak

Az ominózus napilapcikk szakmai (jogos) nagy vihara után, gondolom, a vita lezárásának szándékával ismét megszólalt a vihar előidézője. Az aktuális helyzetre leképezve ismét előadta – igen, a tőle megszokott alapossággal, logikus gondolatmenetben - „mániáit”, amelyek közül egy-kettő többünknek is szívügye. Ilyen az állományapasztás kérdése is.

A mai levélben ez áll:

„Azon tűnődöm, hogy mikor mondta / mondhatta volna a szakma, hogy most aktuális a helyzet tisztázása, az állományok rendbetétele? A probléma szakmán belüli azonosítása óta (legalább 15 év) nem mondta.”

– Hát dehogynem mondta!!! Vajda Kornél okos cikke a 3K-ban éppen 2004. januárjában nagyot szólt (nem vihart kavart, hanem továbbgondolásra, tettre késztette a könyvtárosokat!!)

Környezetemben (mondjuk: egy régió) több városi könyvtárról tudom, hogy a közelmúltban igazán nagyarányú selejtezést végeztek (többen kényszerűen, a szűkös hely miatt, többen alapos szakmai megfontolásból), a kistérségi <községi> könyvtárak esetében pedig a kistérségek megalakulása óta - tömegesen ! - az állományok igazi megújulásáról beszélhetünk !

Ahol nem történt meg , és nincs napirenden az állomány folyamatos elemzése, ott bizony egyrészt valóban az adott könyvtárosok alkalmatlansága, lustasága… miatt nem. De ebből, nem hinném, hogy ilyen általánosításra ragadtatni magunkat igazságos volna!

Másrészt azt is tudni kell (vajon, van-e erről országos áttekintése az ítélkezőknek), hogy nagyon sok városi könyvtárban 3-4(!!) főre csökkent a könyvtárosok száma – igen leterheltek, és bizony a tevékenységek rangsorában első helyre az elektronikus katalógus feltöltése, honlapkészítés, helyismereti dokumentumok digitalizálása, használóképzés, sok-sok rendezvény szervezése kerül (mert bizony, ez hoz pályázati pénzt a konyhára, mégpedig nem állománygyarapításra!) …

Ettől függetlenül magam is égető problémának tartom a „porosodó” állományrészek megszüntetését, és bizonyára többekkel együtt a föltétlenül, mielőbb elvégzendő  feladatok között tartom számon, napirenden. Azt azonban egy percig sem hiszem, hogy ez lenne a (potenciális) könyvtárhasználat legfőbb gátja, a könyvtárhasználók keserve, és kulcsa a

„szerzeményezési pénzek leghatékonyabb elköltésének” (idézet tőle)!!!!

A címben megelőlegezett ellentmondás pedig:

A levél elején:

„nem hinném, hogy egy cikk (és ismertetései) alapján messzemenő fenntartói döntések születnének.” ,

a vége felé:

„E cikk hozzájárulhat azon gyakori használói vagy fenntartói tévedés megszüntetéséhez, hogy a sok kötetes könyvtár ab ovo a jó könyvtár.”

Akkor hogy van ez?

Azt hiszem, amikor fenntartóról beszélünk (-nek), sokszor olyan misztikus ködben, de biztosan valami „fönti” dolog lebeg szemü(n)k előtt. Pedig hát tulajdonképpen az adófizetőkről lenne szó igazán. A gyakorlatban azonban nagyon sokszor (természetesen az általánosítás itt sem helyénvaló!!!) a”hivatal”, a könyvtárat hírből halló (!!!), oda nem járó, legföljebb a titkárnőt odafuttató, a szakmai szempontokat lesöprő, átgondolni véletlenül sem akaró (tudó), a könyvtárhasználók véleményét hírből sem halló (!!!) emberei döntenek az intézményekről. Hát szerintem emiatt fogadták néhányan szinte hisztérikusan a cikket, és nem a „mundér becsülete” védelmében.

És végül :

„Az apasztástól visszatart sok könyvtárat, hogy a folyamat túl munkaigényes. -- E cikk ráirányíthatja a szakmai döntéshozók figyelmét arra, hogy a szabályozás racionalizálása időszerű.”

Annyira nem tudják racionalizálni a szabályozást, hogy a munka ne legyen munkaigényes. Mit lehetne elhagyni? A törlési jegyzék készítését? A felajánlást? A könyvből való „kiütést”? Az állományból való kivonás mérlegelését? (Vajda Kornél az említett cikkben a leltárba vétellel kapcsolatban sürgeti a szabályozás módosítását.)