Egy ideje figyelgetem a könyvtárközi kölcsönzéssel hozzánk küldött könyvekben a könyvtárak jelzéseit: egy-egy könyvtár könyve mennyire válik külsejében is könyvtárivá: a könyvtár a maga jeleit minek közlésére és milyen módon, mennyire intenzíven hagyja rajta a „könyvtárgyon”, kódjaival kinek hagy üzenetet elsősorban:
- saját könyvtára olvasóinak ( szabadpolcos) raktári jelzeteivel,
- saját kollégáinak (mechanikus) raktári , állománytestet jelölő számaival, betűivel,
- „mindenkinek” a tulajdonbélyegzővel,
- a potenciális tolvajnak más módokon.
Mivel a könyvtárközi asztalon fekvő könyvek egy részéről messziről meg tudom állapítani (témájuktól függetlenül), honnan érkezett, a megfigyelés „hipotézise” az volt: a szakmai technológiai szabályok, szabvány keretein belül (vagy azok ellenére) a könyvtárak kicsit a saját képükre formálják még könyveiket is. Az eredmény viszont az, hogy könyvtártípusonként (a hagyományok, de talán a közös továbbképzések hatására is, nyilván) hasonló módon hagyják kézjegyüket a dokumentumokon.
A szakkönyvtárak egyre inkább kialakítottak maguknak egy sajátos rendszert ezen a téren is, pl. egy-két könyvtár esetében azt látom, hogy a mechanikus raktári jelzeten és a vonalkódon kívül más jelet nem is tesznek a könyvbe. A közkönyvtárak jelzései alig térnek el egymástól, ahogy a „nagykönyvben” le van írva, hagyományozzák az újabb generációknak:
a gerincen cutter-szám, szakkönyvek esetében (ETO-alapú) raktári jelzet,
a címlapverzón tulajdonbélyegző… a többiekben már különbségek vannak.
Sok könyvtár elhagyja a 17. oldalon a bélyegzést, ill. a legtöbb nem írja bele a leltári számot. Főként szakkönyvtáraknál a 17. helyett más oldal(ak)on található még tulajdonbélyegző. Ez egyébként nagyon fontos állományvédelem szempontjából, mert könyvtárból lopott könyvet így nehezebb eladni, zsibvásáron viszont a könyvtárosok könnyebben rátalálnak saját könyveikre. (Buzdítanék mindenkit az ilyen akciókra!)
Egyre több könyvtáros nem tudja megállapítani, melyik a műhöz tartozó utolsó oldal, hisz sokan a reklámoldalakra ütik a pecsétet.
Igen eltérő a gyakorlat a vonalkód elhelyezésében is: megtalálható a hátsó borító belsején, az első borító vagy a címlap verzóján , a címlapon vagy az utolsó oldalon is.
Szakkönyvtáraknál látható (bélyegzőtől távol) ceruzás hatjegyű – nem biztos, hogy leltári - szám.
És a plusz jelzések: az állományérkeztető könyvtáros szignója, raktári jelzet belül is, az állománytest kódja vagy teljes neve, az azon belüli műcsoport (pl. Sze=szerelmes), pici etiketten: szerző, cím, leltári szám, vonalkód, állománytest - igen, ez a raktárost, de az olvasót is jól kalauzolja a szabadpolcon!
Mindezen jelek harsánysága, erőteljessége nemcsak az adott könyvtár szokásaitól, de függ a „szerelést” végző könyvtáros habitusától, és persze esztétikai érzékétől is: hányavetin valahová vagy pontosan középre, szabályosan bélyegez, milyen számokat formál, hogyan ír (lehel vagy vés).
Dani bejegyzése előtt is, de azóta különösen elgyönyörködök egy-egy szépen tervezett, finom ovális vagy pici kerek bélyegzőn. Lila tintás pecsét már elvétve sem fordul elő a könyvekben, a fekete az általános, sajnos, az ovális egye ritkább, a szép kerekbe meg nem fér el a leltári szám.
