Az igazgató asszony/úr az ismerősöm - mint  hivatkozási alap az elviselhetőnél többször (bár lehet, hogy igazából nem olyan sokszor) fordul elő az (ilyenek megfogalmazásában) "alacsony beosztású" könyvtáros gyakorlatában. Sőt, a helyzet egyre "fokozódik"!

Mi is ezzel a célja a delikvenseknek?

- természetesen egy kedvezőbb helyzet elérése : pl. késedelmi díj elengedése, helyben használható (sőt muzeális!) könyv kölcsönzése, lejárati idő  meghosszabbítása évekre, de legalább a tanév végéig, beiratkozás  térítésmentesen stb. - azaz a használati szabályok alól való egyedi mentesség (fütyülve a többi olvasó érdekeire);

- az "alacsony beosztású" (ld. mint fent) megfélemlítése : panaszt teszek az igazgató asszonynál/úrnál, ha nem úgy lesz, ahogy kérem

- annak tudatosítása, hogy vagyunk MI (én és ig. assz./úr) és te, MI bármit megtehetünk, s amit én kérek, azt ig.assz/úr ugyanígy gondolja,  tehát az én kérésem az ő parancsa -feléd.

Néha bizony nehezebb az ilyen típusú emberekkel dűlőre jutni, mint a pszichés/mentális okokból hátrányos helyzetű olvasókkal!

De hogy is lehet ezt kezelni?

Szögezzük le: az adott szituációt helyesen kezelni csak az tudja, aki valamelyest ismeri e téren saját igazgató asszonyát/urát: mennyire tekintélyelvű maga is? Mennyire rabja saját rangja (formai) követelményeinek? Milyen következetes a szabályok betartásában/betartatásában? Van-e humora? Tapasztalható-e nála néha önironikus megnyilvánulás?

Ettől függően tehát

-          ha nem annyira tekintélyelvű az asszony/úr, van humora ill. öniróniája, fapofával hajtsuk be nyugodtan a késedelmi díjat, fizettessük ki a szolgáltatást (hisz az nem  az első embernek jár), ragaszkodjunk a helyben használathoz a többi olvasó érdekében stb.  …

-          ha eléggé tekintélyelvű, nincs humora és öniróniája, akkor is fapofával… ld. mint fent, gondolván, hogy csak blöffölt delikvensünk

-          ha eléggé tekintélyelvű… stb., akkor is fapofával… ld.  mint feljebb, kockáztatva, hogy ezért nemtetszését fejezi ki majd főnökünk, de előre eltervezve, ha ez bekövetkezik, elővesszük a salamonbélai szöveget („Ha én egyszer kinyitom a számat…”).

Van más lehetőségünk?

Igen, nyusziként fület-farkat behúzva, az olvasóval kicsit össze is kacsintva teljesítjük a kérést, egyedi, kedvezőbb  elbírálásban részesítjük az amúgy is előnyös helyzetű olvasót, és esetleg másnap elmondjuk ig. asszonynak/úrnak, hogy kedves ismerőse itt járt, üdvözli, és természetesen nem kértünk beiratkozási díjat.

Azért én azt mondom:  ne menjünk be a nyuszi utcájába!